2123

A Föld már nem létezik. Az emberek most egy Benope nevű bolygót akarnak elvenni az őslakóktól, a Kriptidektől.
Készen vagy arra, hogy megmentsd a bolygót, vagy hogy elfoglald az emberiségnek?
Döntsd el, s harcolj!


 
PortálPortál  HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | .
 

 Dzsungel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
Napkelte
Isten
Isten

Hozzászólások száma : 328
Hírnév : 2
Regisztrált : 2013. Jun. 04.
Kor : 26
Tartózkodási hely : Valahol

Karakterlap
Szint: ???
EXP:
0/0  (0/0)
Elem/Kaszt: Fény

TémanyitásTárgy: Dzsungel   Szomb. 26 Okt. 2013, 20:24

Igen messze van a városoktól, pontosabban a terület déli részében van, itt igen meleg van itt. Szerencsére hetente 3-szor esik az eső, ami szabályozza a hőmérsékletet, azonban kezdők ne ide jöjjenek edzeni, mivel igen sok ragadozó, illetve portyázó Ophidian is járkál erre, ráadásul Nefertiából is idejön pár Nefenthro, jobb zsákmány reményében...

_________________
"LIDÉRCÉJ, ELÉG LEGYEN! Azzal nem oldunk meg semmit sem, ha az Emberek szintjére süllyedünk, és lemészároljuk őket ész nélkül, mint ahogy ők minket!"

Vendégek ide tehetik az oldaluk bannerét, cserében tegyék ki az ő oldalukra a miénket.

Színkód: #CC9933
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://mystery-world.hungarianforum.net
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. 28 Dec. 2013, 13:50


Játék - Ma'alsinassi



* Fejemet, fülemet meghúzva, szinte reszketve várakoztam a magam által ásott gödör alján, egy bokrosnak a tövében, várva a elvonuló csapatot, avagy várva a biztos halált.
Amint a híresztelésekből megtudtam, ugyan nem veszélyeztetett területre küldtek ki, tehát itt nem szerveztek különösebben nagy csapatmozgásokat a nagyfőnökök, mindazonáltal az ellenség mozgolódásából ítélve - és az én ítéletem szerint, ami kicsit pontosabb mint a székben ücsörgő, vígan pipázgató parancsnoké -, ez minden érvet kizárólagosan gy igen veszélyeztetett terület egy magamfajta felderítő számára. Ophidianok, néha alkalomadtán elő bukannak kisebb csapatanban a macskaszerű nefenthrokok is és még ezen kívül milliónyi más élőlény van, ami egy csapásra kettétéphet egy magamfajta embert.
Már majdnem tíz perce vonul, szinte három méterre tőlem a gyíkember hadtest, ami látszólag most tért haza egy győztes csatából - ami úgy néz ki, hogy nekünk csúfos vereség. Voltak a hadoszlopban sérültek, néhány ordibáló hadifogoly, de ők leginkább a menet hátulján voltak, mint sereghajtók. Középen voltak a még járni képes egységek, ők vitték a felszereléseket, amiket a vagonokra már nem tudtak felpakolni, illetve legelöl jött a vezér, az igen felfegyverzett, jelenleg is harci felszerelésben menetelő, népes testőrségével.



Talán egy egész napot is eltudtam volna tölteni ezeknek a lényeknek a bámulásával, számomra olyan csodálatosak voltak. Persze leszámítva a néhai barbarizmusukat - mintha nekünk, embereknek nem lenne -, gazán figyelemre méltó kultúrájuk van, néhol az ősi azték vagy maja civilizációra hajaz az építészetük és a harci viseletük. Számomra ez minden veszélyt megért ezeknek a lényeknek a megfigyelése, még akkor is, hogy ha netalán észrevesznek, akkor itt helyben kifiléznek engem.
- Központ, itt Árnyék. - szóltam bele a sisakrádiómba. - Hallanak?
- Árnyék, itt a központ, hallgatjuk. - Jött is azonnal a válasz. Úgy tűnik, hogy most nincsenek rossz hangulatban és törődnek a másik oldalon lévővel is. Nem úgy, mint a legutóbbi bevetésemen, ahol tíz percig is eltartott mire válaszoltak. Az a válaszidő kritikusan rossz.
- Jelenleg egy pikkelyes had vonul el mellettem, maguk felől nagyjából északi irányba, dél felől. A sereg összetételéből ítélve egy összecsapásból tartanak haza, nem úgy néz ki, minthogyha a mi javunkra, vétel. - adtam le a jelentést. - Jelenleg nem válthatok pozíciót a testi épségemre tekintettel, vétel.
- Árnyék, a hadoszlopban találhatóak hadifoglyok? Vétel.
- Pozitív.
Itt egy pillanatra a vonal megszakadt, olyan hangot hallatott a sisakrádió, minthogyha valaki egy jó erőset levágott volna a másik vonalon lévő mikrofonnak. Reméltem, hogy nem szakadt meg a vonal, elvégre akció közben ez az egyik kritikus pontja a központ és a katonák közötti kapcsolatnak. Ha ez megszakad, akkor magamra vagyok utalva, ráadásul parancsok nélkül.
Kisvártatva azonban megint megszólalt a sisakrádióm, a vonal másik felén lévő férfi hangjában nem láttam semmilyen elváltozást, nem volt dühös vagy félelemmel teli.
- Árnyék, ott van a vonalban?
- Központ, itt Árnyék, vétel.
- További utasításokat kap: A hadoszlop elvonulása után követnie kell a hadoszlopot, hogy a foglyokat idejében ki tudjuk szabadítani a fogságból. A fejesek úgy határozták meg, hogy az eltűnt foglyok kivételes adottságokkal bírnak, így mindenképpen ki kel majd hozni őket. A maga feladata az út felkutatása.
Ebben a pillanatban valahogy úgy éreztem, hogy a kezemben lévő puskámmal majd' fejbe lövöm magamat. Nem hogy még várjam meg a tűz elvonulását, még menjek is a tűzfészekbe, hogy megégessem magam. Nem voltam elragadtatva a parancstól, egy kicsit sem tetszett ez. Azonban ara is kellett gondolnom, hogy én katona vagyok, itt azt kell csinálnom amit mondanak nekem.
- Parancs, értettem központ.
- A küldetés elvégzése után hazatérhet, mára ennyi lesz a szolgálat. A központ kilép.
- Vettem, Árnyék kilép. - válaszoltam, majd kinyomtam a gombot a sisakomon, ami megszakította az összeköttetést.  ~ Hullajó. ~ Gondoltam magamban, miközben megnéztem, hogy a fegyveremben mennyi töltény van. Tele volt, illetve az oldalamon még két darab pót tár pihent, így ezzel együtt volt nálam három darab tár. Ezekkel nagyjából ki tudom húzni.. Öt percig, amíg közel nem jönnek. Utána kézitusa, amiben úgy is alul fogok maradni. Szuper.
A hadoszlop kisvártatva végre elvonult, most jött el a küldetésemnek legutálatosabb része: végrehajtani azt. Nem csak azért, mert macerás és már haza akarok menni, hanem.. Mi lesz azután? A Vexonus csapatait kiküldik, azok az általam felfedezett úton rátalálnak a táborra, onnantól pedig minden megy a "maga kerékvágásában", azaz kiírtjuk a másikat. Ha jobban átgondoltam a feladatot, akkor inkább pszichológiai nemakarással, mintsem fizikai nehézségek miatt nem akartam teljesíteni a parancsot.
Felálltam, majd a dús növényzet között haladni kezdtem az út mellett, így senki nem vett engem észre. Magamban nagyot sóhajtottam: Nincs mese, csinálni kell. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. 28 Dec. 2013, 18:47

A nap már javában felkelt, ám a jó kis délelőtti napsugarakat eltakarták a vastag, szürke esőfelhők. Bár én a napos időjárást szerettem, örültem a felhőknek, mert így legalább érhette egy kis csapadék a környéket.
A borús idő régen várt esőt ígért, de mikor kikászálódtam az utcára, még nem akart leesni az első vízcsepp. Testvéreimhez csatlakozva elindultunk Eosenhez, aki egy nagy placcon várt minket Eternia külterületén. Az öreg mester nem cáfolt rá hírnevére. Aznap is kemény tortúrával készült. Miután végigvettünk rengeteg gyakorlatot, Eosen párokba rendezett mindenkit, hogy úgymond kipróbálhassuk, amit tanultunk. Mindenkinek akadt megfelelő ellenfél, kivéve nekem. A mester engem félrehívott, miközben utasította a többieket, hogy álljanak neki gyakorolni.
- Mi az? – kérdeztem izgatottan.
- Azt hiszem… - kezdett bele kicsit nehezen. Látni lehetett rajta, hogy vacillál, ami kicsit megijesztett. – Szóval, úgy gondolom, hogy van egy neked való feladatom.
- Feladat? – csillant fel a szemem. – Hát csak erről van szó?
- Jól figyelj! – Eosen egész azóta nem bízott rám semmit, hogy visszatértem a raktári kalandból. – Te már sok mindent megjártál. Éppen ezen okból merem ezt rád bízni. Meg én már öreg is vagyok, semmi kedvem magam intézni ezeket.
- Miről van szó? – szakítottam félbe mesterem kibontakozó nosztalgikus hangulatát.
- Reggel jelentették, hogy egy nagyobb összecsapás történt a déli dzsungeltől Északkeletre.
- Miféle összecsapás?
- A hírek szerint az emberek csatároztak valamit a környékbeliekkel. Azért adom neked ezt a feladatot, mert tudom, hogy mennyi mindent akarsz tudni az emberről. Viszont vigyázz! Ne kövesd el azt a hibát, mint múltkor. Na, eredj, gyűjts információt arról, hogy mi történt.
Amint felfogtam a parancsot meglódultam vissza Eterniába. A megfelelő felszereléssel feltankolva indultam meg. Igazából a lelkesedésem nem tartott olyan sokáig. Egy tízperces repülés után félreálltam, hogy átgondoljam a dolgokat. Ahova készülök, ott még soha nem jártam. A dzsungel környékére apám sose merészkedett, mert túl veszélyesnek tartotta. Apám személyiségéből kiindulva valóban baromi veszélyes lehet a hely.
Meg az sem volt egy utolsó aggályom, hogy ha az emberekbe és robotjaikba botlok, akkor annak jó vége nem lesz. Először történt meg velem, hogy a kalandkedvemmel vitába szállt a józan eszem. Amíg vacilláltam, azon kaptam magam, hogy elindultam. Ahogy ezt észleltem egyértelművé vált, hogy a józanész már megint vesztett. Szárnyra keltem, és lendületesen folytattam az utamat.
Mikor kezdtem elérni az abyssioni peremvidéket, akkor futott csak át az agyamon, hogy nem tudom pontosan hova is megyek. Hiába van megadva az irány, a terület, amit meghatároz így is hatalmas. Újabb pihenő következett. Ezt már tőlem független okból kellett megejtenem. Elébe mentem ugyanis a viharnak. Mivel a rossz látási viszonyok, és a hatalmas szél gátoltak a repülésbe, így muszáj volt fedezéket keresnem. A tomboló vihar, és a szűk hely nem hagyott sok lehetőséget a számomra. Összegömbölyödve gondolkodtam, hogy mitévő legyek egy robothadsereg ellen, de nem sokat tudtam rajta gondolkodni, mert a vihar okozta nyomott hangulattól és a tétlenségtől hamar elaludtam. Mikor felkeltem, rögtön jobb lett a hangulatom. Talán egy-két óra telhetett el, így a délutáni napfény egyenest abba az apró üregbe világított, ahol éppen voltam. Volt a közelben egy folyó, így friss hallal a gyomromban indulhattam tovább.
Kétnapnyi repülésbe telt, de látótávolságba került a dzsungel. Hosszú utazásaim alkalmával mindig meglep, hogy a táj, miként változik alattam. Elképesztő a kihalt, és havas lankák után, gyönyörű, zöld tájakat látni. A szél is teljesen más volt. Élettel teli volt körülöttem minden.
Legalábbis majdnem minden. Kelet felé érdekes dologra lettem figyelmes. Egy apróbb, völgyes résznél az ég felé szálló vékony füstcsíkokat. Rögtön arrafelé vettem az irányt. Szinte nem is volt kérdéses, hogy úti célom felé vettem az irányt. Egy darabig csak álltam egy helyben, és néztem a helyet. Olyat azelőtt még sosem láttam. Egy hatalmas terület, amin nem volt más, mint halál.
Mikor ráléptem a szénné perzselt fűre, az volt az érzésem, hogy az egyetlen élő dolog a közelben csak én magam vagyok. Láttam már háborút, volt is szerencsém egy-két ütközetben részt venni, de ilyen pusztítást még nem láttam. Ahogy körbenéztem mindenfelé fémdarabok, és hullák. Ember és kriptid egyaránt. Rengeteg elhagyott fegyver, végtag, és egyebek…
Ahogy elnéztem a hatalmas pusztítás nyomait, nem igazán tudtam, hogy milyen információt kéne nekem abból leszűrni. Próbáltam valamit keresni, de nem jártam sikerrel. Nem is akartam annyira erőltetni a témát, mert igen rossz érzésem támadt. Azonban, mikor elindultam volna visszafelé, érdekes dologra lettem figyelmes, ami nem tett boldoggá. Olyan nyomokat találtam, amiket reméltem, hogy nem fogok. Pont a dzsungelbe vezető sávot. Rengetegen haladtak, ezért nem tudtam kivenni, milyen nyomok lehettek, ugyanis szinte egy egyenletes sávot húztak a földbe. Ha meg akartam tudni, hogy kik mentek el élve a csata után, akkor be kell mennem a dzsungelben.
Ekkor kicsit már bántam, hogy nem volt benne a szótáramban a megfutamodás szó. Akkor szívesen használtam volna a gyakorlatba, de én nem az a fajta sárkány vagyok. Kihúztam magam, és belevetettem magam a sűrűjébe. Félelmem nem volt alaptalan, tudtam, hogy a dzsungelben nem számít ki kicsoda, vagy micsoda. Aki gyengébb az a táplálék, az erősebb meg jól lakik. Fajtörténetem valamit javít a dolgon, de nem sokat. Egy nefenthro csuklóból nekem támadna példának okáért.
Iszonyatosan óvatosan haladtam, amiből egyenesen következett, hogy lassabban róttam a távolságot, mint szoktam, de még így is jóval gyorsabb voltam, mint a győztes csapat. Ahogy haladtam, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vesztes csapat az ember volt. Ahogy követtem a nyomokat, láttam, hogy azon több faj is elhaladt. Ophidiánok a legnagyobb számban. Ennek nem örültem túlságosan. Mikor már több perce méláztam a nyomok elemzésével, több hangot is hallottam közvetlenül mögöttem. Mivel sokan lehettek, a menekülést láttam jobbnak. A nyomok közelében kezdtem szaladni. Sok esélyem nem volt elrejtőzni, mert a színem rendesen kiemelt a környezetből. Megpróbáltam sebtében javítani ezen egy sártenger felhasználásával, de nem jött be. A hangok ugyanúgy jöttek utánam. Láttam, hogy a nyomok kezdenek veszélyesen frissé válni, és mivel nem akartam egy hadsereggel szembe találni magam, és nem is akartam letérni az egyetlen ösvényről, ami kivisz innen, elhatároztam, hogy harcba szállok üldözőimmel. Mint kiderült, sikerült pár fiatal drekainnal összetalálkoznom. Nagyon „örültem” nekik. Hiába a „rokoni” szál, ezek a vadállatok engem néztek ki vacsorájuknak.
Próbáltam támadó magatartást tanúsítani. Gondoltam, hogy egyedül nem tudnék elbánni három példánnyal, de ezt nem akartam a tudomásukra hozni. Egy igen gyors belső küzdelem után lélekben már kész voltam cselekedni, és a drekainok közé vetettem magam, és megpróbáltam kárt tenni az egyikben. Hosszú menekülésem után már nem számítottak arra, hogy nekik esem. Ez arra utal, hogy kezdő vadászok lehetnek, ami nekem kedvezett.
Tervem nem várt sikert aratott. Sikerült megsebesítenem az egyiket, a másikat a farkammal löktem fel. A harmadikra elég volt rávicsorítanom, hogy mindhárman elfussanak. Hatalmas szerencsém volt, ugyanis, ha fejlett példányokkal találkoztam volna, nem így alakult volna a történet. Azonban nem sok időm maradt örülni, mert ismét hangokat hallottam, viszont most nem utánam ólálkodó bestiák hangját hallottam, hanem diadalittas kurjantásokat, és üvöltéseket.
~ Fantasztikus ~ gondoltam. Beértem őket. Mivel sebtében csiszolt álcázásom, azaz a bundámra száradt sár, már jobb esélyeket biztosított, ezért elindultam megnézni, hogy milyen összetételű is az a menet. Úgy, hogy nem világítottam kilométerekről, úgy kissé magabiztosabban haladtam, de szörnyű érzésem egyre csak erősödött. Teljes mértékben az volt az érzésem, hogy hibát követtem el azzal, hogy odáig merészkedtem.
Szidtam magam, mint a bokrot, mikor megláttam azt a rengeteg nefenthrot, és ophidiant. Nem tudom, milyen szándék vezérli őket, de ha nem barátságos egy fél másodperc alatt darabokra szednek. Mivel fedezékem elfoglalásakor majdnem felfedeztek, így jobbnak láttam kivárni, míg elmennek, és a legrövidebb úton eltűnni. Legszívesebben már akkor elrepültem volna, ám a sűrű növényzet ezt nem engedte. Nem tudtam mást tenni, mint várni. De tudatában voltam vele, hogy elég egy apró baki, és már nem érek haza.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. 28 Dec. 2013, 23:26

* Tovább haladva a végtelennek tűnő, volt egykori Oroszország területét megszégyenítő kiterjedésű zöld dzsungelben, továbbra is állathangok között követtem a számomra kijelölt útvonalat, amit a célom eléréséhez kellett követnem.
Természetesen a főútra véletlenül sem akartam kitérni, mindenképpen a minimális biztonságot jelentő, bokros, fás letaposatlan úton haladtam, ahol még rejtve is tudtam maradni az ártó szemek elől. Mindenre nem voltam ugyan felkészülve, de így is nagyságrendekkel jobban járok, mintha a főúton közlekednék, ahol még a vak is látná a közeledésemet. Macerás volt megküzdenem az ott-ott arcomba csapó ágakkal, a fákon mászkáló állatokkal és rovarokkal, a hirtelen mélyülő talajszinttel és a vízzel teli pocsolyákkal.
Ami pedig a legrosszabb, még mindig éreztem, hogy így, lemaradva is veszélyesen közel vagyok az előttem vonuló hadsereghez, aminek csak a töredékének a töredéke is képes lenne engem elpusztítani, ha észrevesz. Elég, ha észrevesz engem három ilyen pikkelyes, és máris a földön kúszva tuszkolhatom vissza a tulajdon beleimet saját magamba. Ha ezek képesek voltak megverni minket, akkor egyetlen katonájuk vajon mire lehet képes? Fákat csavar ki tövestül és sziklákat hajigál?
Nem.. Túlságosan is elkalandozott a képzeletem. Lehet akármennyire erős egy teremtmény, egy jól irányzott lövés vagy egy nyíl is leterítheti a legnagyobb harcost. Minden bizonnyal a számunkra ismeretlen terep és egy jó taktikai hadmozdulat a pikkelyesek malmára hajtotta a vizet, így könnyű szerrel eltudták intézni a szétszóródott, kétségbeesett katonákat. de az is lehet, hogy csak egy kisebb helyőrséggel végeztek, csak akkor pedig nem lenne annyi sebesült.

Ahogy ezeken gondolkodtam, előttem valami felordított, amire ösztönösen reagálva a földre vetettem magamat és a puskámat levéve a hátamról, tüzelésre készen várakoztam. Szerencsémre semmi nem jött vissza, hiába vártam a földön tíz percet is, hogy valami megjelenjen, nyilvánvalóan másik irányba ment el.
Hogy behozzam a lemaradást, futólépésben rohantam a hadsereg után, hogy véletlenül se veszítsem el a nyomukat, félve attól, hogy az eső - ami itt gyakran megforduló látogató -, elmossa az így is alig látható nyomokat és latyakossá varázsolja az utat amit követek. Hogy a zajt, amit hallatok kissé elrejtsem, távolabb mentem az főúttól, hogy az időközben eleredő eső zaja a földel együtt mossa el az én rohanásomnak a zaját is.
Hamarosan megérkeztem, beértem a vonuló hadtestet, így az eszeveszett rohanásom nem volt hasztalan. Az őt mellett gyorsan le is telepedtem, tüzelésre készen várakoztam, hason fekve, de.. Nyugalomban?
Nem, éppen, hogy ellenkezőleg. Nem mintha eddig is olyan nagyon biztonságban éreztem volna magamat, elvégre egy egész hadsereg vonult el előttem három méternyire tőlem, de valamiért most nagyobb veszélybe éreztem magamat, mint eddig. Az esőtől az álcafestékem mintha egy része lemosódott volna, így kénytelen voltam pislogni és újrafesteni magamat.
Midőn elővettem a festékes dobozt és a menetelést hallgatva festegettem magamat. Csakhogy nem a festék újrakenését idézte elő nekem ez az eső: Hanem a segítségével megtaláltam a vérnyomásom és a veszélyérzetem forrását is.
A bokrok, fák és a szinte ember nagyságú levelek között minthogyha mozgolódott volna egy nagyon izmos, ámde annál észrevehetőbb farok. A távcsövön keresztül nézve sokkalta gyönyörűbb volt mint hittem, mindazonáltal nagy veszélyt jelentett. Hallottam, hogy ezen a planétán élnek a mitológiákban sokszor megjelenő, általam másik nagy kedvelt élőlény, a sárkány. Iszonyatős erejű, négy lábon járó szárnyas lény, amit egy harapással képes kettéharapni egy embert, karmaival akár a követ is képes vajként szeletelni, a páncélautókkal is elboldogul.
Szó ami szó, igen eszes lényről is volt szó. Hogy álcázhassa magát a többi számára ellenségnek tekintett élőlény elől, ahogy láttam hempergett egy jót a sárban, hogy az valamennyire elrejtse. Azonban az eső ezt kezdi lemosni, így félő, hogyha ne halad el időben és elég gyorsan a hadoszlop, akkor a sárkányt felfedezik és akkor számára vagy futás, vagy a halál vár.
Illetve rám is. Ha őt észreveszik, akkor a többi katona is fegyverrel a kezében kezd a sárkány felé rohanni, így nagy az esélye annak, hogy rám lépnek odafelé menet. Én pedig még védetlenebb vagyok egy egész sereggel szemben, mint a sárkány.
- Kérlek, hagyd abba az esést.. - motyogtam magamnak, kérlelve az itt létező égieket, hogy ha netalán hallanak, tegyék amit kívánok.
Az égiek ezúttal sem hallgatták meg a kérelmemet - mint ahogy az lenni szokott -, ámde a hadoszlop kezdett vékonyabb lenni, ami azt jelentette számomra, hogy kezd elvonulni végleg. Viszont ahogy láttam, a ketrecek üresek voltak, csak fekvő, véres zsákok voltak benne. Vagy mégsem?
A távcsövemmel végignézve rájöttem a szörnyűségre, amit vélhetőleg a katonák tettek a foglyokkal. A foglyok nem voltak sehol, azokat mind levágták, majd a ketrecbe hajigálták őket, hogy majd valamiféle rituális baromságok a felhasználhassák őket. ~ Az anyátokat! ~ Szorult ökölbe a kezem, ahogy megláttam a szekér végére kitűzött, kínoktól eltorzult fejeket. A testek feldarabolva, a fejek kitűzve, valódi barbarizmus. Valahol végül is elégtételt érezhetnek az ophidianok, mivel a Vexonus katonái is tettek igen borzalmas dolgokat, mint például a faluk felégetése és azok lakóinak lemészárlása. De így látva a fajtám bélieket ilyen állapotban, inkább előbb elfogott a gyűlölet, mint a szánalom. Mind a kettő egyszerre elragadott engem, de inkább kiürítettem a gondolataimat. Ez egy háború, és a háborúban minden megtörténhet.
A hadoszlop még haladt egy kis ideig, így a távcsövemen keresztül a tőlem alig 50 méterre lévő, hatalmas fehéredő farkat néztem. Az ujjam a ravasz mögött volt, így nem süthettem el a puskát, az ászomra végzetes volna. De biztos ami biztos, a közelében tartottam, elvégre ha már észreveszik és megmozdul, akkor már mindegy mert a végkimenetel számomra úgy is végzetes.
A farok egy ideig nem mozdult, békésen maradt a helyén. Azonban amikor tekergőzve behúzódott, ösztönösen a ravaszra kúszott a mutatóujjam. A farok teljesen visszahúzódott az ő körülvevő levéltengerbe, majd abból egy szabad szemmel alig észrevehető, orr kandikált ki és..
Két darab szem, ami egyenesen felém meredt. A puskámon lévő távcsövem lencséjén megnéztem magamat és már azonnal láttam a hibát: Félig látszott az arcom, jobb oldalt. ~ A rohadt életbe.. Hát ez nem lehet igaz! ~ A kétségbeesés kissé kezdett eluralkodni rajtam, hogy éreztem, hogy felfedeztek. A farok nézegetésével abbamaradt az arcom teljes lefestése, így a fehér bőröm könnyen láthatóvá vállt és a sárkány, ami most már a hadoszlop elvonulásával bármikor kettétéphet, meglátott engem.
A távcsövön keresztül egyenest a sárkány szemeit néztem, miközben ezt motyogtam az orrom alatt.
- Ne mozdulj. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Vas. 29 Dec. 2013, 02:43

Igazából, nem lepett meg, amit láttam. Nem is számítottam másra, mint feldarabolt embertetemekre, és karóba húzott fejekre. Számomra már egyértelmű volt minden, nem éreztem szükségét annak, hogy tovább maradjak. Azonban sikerült olyan jól beérnem a csapatot, hogy egy jó ideig bámulhattam rájuk, hogy mikor tűnnek már el. Igaz, sokat edződtem már a finomítónál, de ott nem éreztem ennyire feszélyezve magam. Valamint még mindig ott volt az érzés, hogy semmi jóra nem számíthatok. Csak nem akartak elfogyni, és szerencsémre az eső is elkezdett esni. Most már sürgető problémává vált a pár nappal ezelőtt még értékes égi áldás, ugyanis a védelmet nyújtó sárréteg kezdett lefolyni rólam. Már dübörögve vert a szívem, mikor már láttam a menet végét.
És elhaladtak! Hihetetlen, de ezt is megúsztam. Az eső még mindig kitartóan esett, de már nem nagyon érdekelt. Csak feküdtem a bokor mélyén, fejemet lustán a földre hajtottam. Kellett egy kis idő, mert ez most tényleg nem sokon múlt. Csak feküdtem, és vártam. A szívem is visszavett a lendületből, de valami nem volt rendben. Még mindig ott lapult bennem az a rossz megérzés. Még mindig nem bírtam megnyugodni. Szívverésem ismét szapora lett. Nem tudtam, mi lehet az oka, de nagyon bennem volt, hogy nem is akarom megtudni. A világért sem vallottam volna be, de akkor olyan félelem fogott el, hogy azt elmondani nem lehet. Nem tudtam dönteni, életemben először fordult elő velem, hogy beblokkoltam. Még soha előtte semmi hasonló nem történt soha. Megpróbáltam kezelni a helyzetet, de hiába. A gondolataim rendszertelenné váltak, így egy darabig nem tudtam semmit sem kezdeni magammal.
Eltartott egy darabig, de végül csak sikerült visszatérnem a valóságba. Átgondoltam a helyzetemet, és már tisztában voltam vele, hogy további információkra van szükség. A legfontosabb, hogy megbizonyosodjak róla, hogy egyáltalán fenyeget-e valamilyen veszély. Ehhez újból nehéz lépésre kellett rászánnom magam. Körül kellett néznem. Ezt viszont sajnos nem lehet a bokor takarásából végrehajtani. Tisztában voltam vele, hogyha a sereg egyik tagja esetleg hátra maradt, amint meglát az lesz az első, hogy riasztja a többit. Ez volna a legkisebb rossz. Ha egy csapat maradt itt, valahogy még előlük is el tudnék menekülni. Viszont a legrosszabb, ha ők vesznek észre engem előbb. A legjobb eshetőség, hogy senkit nem fogok látni, és a lehető legnagyobb nyugalommal térhetek haza. Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik eshetőségre látok nagyobb esélyt, annak nem tudnék válaszolni. Arra készültem, hogy kidugom a fejemet a bokorból, aminek hatására bármelyik eshetőség megvalósulhat.
Az eső csak nem állt el. Tudtam, hogy szinte már viríthatok a bokorban fehér bundám okán, így lépnem kellett. Óvatosan, és megfontoltan kúsztattam át a fejemet a hatalmas levelek között. Egy pillanatra becsuktam a szemem, mikor nem hallottam mocorgást, se üvöltést, kissé megnyugodtam. Persze az első dolog, ami utána eszembe jutott, tőlem egy lépésnyire álló Ophidian hatalmas tőrrel a kezében. Mikor kinyitottam a szemem, se előttem, se a perifériámban nem láttam hasonlót. Szívem még jobban kezdett verni, mikor elkezdtem fordítani a fejem a hadsereg után. Nem láttam semmit, csak a rengeteg lábnyomot.
Mindezek ellenére csak nem nyugodhattam meg még mindig. Ugyanis feltűnt egy folt a bokrok között. Csakúgy, mint én, ő is kiugrott a természet színvilágából. Szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól. Amit láttam, nem szerepelt a lehetőségek között. Nem egy Ophidiannal találtam szembe magam, hanem… Egy emberrel. Méghozzá egy olyan emberrel, aki vesztes fél létére elég élő volt. Annyira élő volt, hogy egy jókora távcsöves gépfegyvert fogott rám. Látszólag csak a megfelelő pillanatot várta. Tudatában annak, hogy az emberek, hogy vélekednek a kriptidekről, és tudván, hogy ennek az embernek a fajtársait feldarabolva hurcolták el nem sokkal ezelőtt, nem számítottam túl sok jóra.
Legalább már tudom, hogy miért volt olyan rossz érzésem. Az első kontaktus. Az ember engem bámult a távcsövével, aminek következtében nem tudtam a szemébe nézni. Mivel a jókora fegyver kitakarta az arcának nagy részét előlem, így fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Egy valamiben biztos voltam. Ez a találkozás más lesz, mint a többi kalandom az emberekkel. Lehet, hogy egy túlélő, lehet, hogy csak véletlen keveredett oda, de egyszerűen tudtam, hogy annak a Silas nevű embernek dolgozik. Judyt megismerve kitapasztaltam az árulkodó jeleket, és itt akadtak bőven. Az uniformis, a felszerelés. Szakadár katona Benopén nem így néz ki. Ez az ember új felszerelést kapott, nem is olyan régen. Emberi felszerelést meg csak emberi táborban lehet szerezni. Nem tudtam, ki ő, vagy, hogy mit akar, de egyvalamiben biztos voltam. Abban, hogy ez a találkozás konfliktusba fog torkollani, ami akár egyikünk életét követelheti majd.
Miközben reménykedtem benne, hogy nem így lesz, megpróbáltam felmérni a helyzetemet. Szerencsére kitisztult a fejem az előbbi sokkhatás nyomán, de mégis nehéz volt a dolgom. Egy jól irányzott lövés, és vége a kalandoknak. Nem akartam hirtelen mozdulatot tenni, de igazán attól féltem, hogy így egyhelyben is támadni fog.
Gondolkodtam rajta, hogy talán szóval bírhatnám a fegyver letételére, de csapnivaló beszédkészségem valószínűleg megöletne rövid úton. Járt az agyam, de csak nem jött semmi. Az ember keze, amelyik a ravasznál volt, veszélyesen bemozdult, ami elég motiváció volt a számomra. Elkezdett körvonalazódni benne egy terv. Az én, és az ember életét is veszélyezteti az a puska. Ha eltalál, nekem az lesz a végem. A lövések hangja pedig rendre elterjed az erdőben, odavonzva ezzel a többi ragadozót. Két percet sem tudnék adni, még magamnak sem.
Kissé veszélyes tervemet a lehető legveszélyesebb módon tudom csak elkezdeni. Farkammal kitapogattam a mögöttem álló fát. Megpróbáltam a lehető legjobban felmérni a terepet, és imádkoztam. Imádkoztam, hogy legyen még bennem elég alapanyag egy minimális tűzokádáshoz. Gáz még volt bőven, nélküle repülni se tudnék. viszont a katalizátor. Szó, mi szó, utálok kavicsot enni. Ezt, ha valahogy túlélem, egyenesen Lánghullámnak fogadom, hogy étrendbe veszem az értékes ércet. Még egy idegölő pillanat, míg összeszedtem a bátorságomat. A tűzokádás olyan mesterség, ami igen bizonytalan. Hol sikerül, hol nem. Ha nem sikerülne, végem van. A motiváció ismételten megvan.
Megpróbáltam a lehető legkisebb jelét adni annak, hogy levegőt veszek, majd villámgyorsan tüzeltem. És sikerrel jártam. Nem az embert céloztam, hiszen amennyi tüzet össze tudtam hozni, még ahhoz is kevés volt, hogy megperzselje a sisakját. A lángcsóvát a közeli, jó nagy pocsolyára irányítottam, amiből annak hatására egy nagyobb gőzfelhő emelkedett ki. Ezt kihasználva, legendás ügyességemet bevetve fel tudtam mászni a mögöttem lévő fára. Elég magas volt a fa, így talán nyerhettem némi időt a továbbiakhoz, valamint jobban körül tudtam nézni.
Nem hallottam lövéseket. Ez jó hír volt, ugyanis még nem kell attól tartani, hogy a hadsereg visszafordul. Hosszú ideig nyomát vesztettem az embernek. Irreálisan sok gőz keletkezett, nem túl sok, de a kérdéses részt pont kitakarta. Az is esélyes volt, hogy az emberünk már nincs is ott, ahol utoljára láttam.
Méretarányaimat kihasználva megpróbáltam helyezkedni a jókora ágak között. Akkor tudatosult bennem, mekkora veszteség volt számomra az apró tűzokádás. Hatalmas mennyiséget használtam el abból a gázból, ami, mivel könnyebb a levegőnél, engem is könnyebbé tesz. Mivel a tűzokádással elhasználódott egy nagyobb mennyiség, így érezhetően nehezebb vagyok, ami kihat a mozgásomra, és az erőnlétemre. Valamint abban sem voltam biztos, hogy ekkora súllyal tudok-e egyáltalán repülni. Sokat gondolkodhattam volna rajta, de a pillanatban az is kérdéses volt, lesz-e többet egyáltalán alkalmam használni a szárnyaimat.
Kevésbé veszélyes helyen voltam, így a tervem első része sikeresen befejeződött. A tervem második része, hogy megpróbálom valahogy lefegyverezni ellenfelem. Elfuthatnék, de félő, hogy hátulról fog érni akkor a végzet. Most, hogy nem látom az embert, kicsit sem lettem nyugodtabb, sőt, talán még idegesebb lettem. Nem számoltam ekkora gőzzel, így fogalmam sincs, hogy hol van jelenleg. Két fatörzzsel odébb értem újra a talajt. Nem tudtam mi tévő legyek. Nem ismertem a helyet, konkrétan azt sem tudom, hogy honnan jöhet a támadás, vagy hova lenne érdemes menni. Bármerre mozdulhatok, bekerülhetek a halálos fegyver célkeresztjébe.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Vas. 29 Dec. 2013, 14:33

* Az égi istenségnek, vagy ha a politeizmus hívei vagyunk, akkor az égieknek hála, de a hadoszlop végre elvonult a közelünkből, vagy legalábbis eléggé elvonult már annyira, hogy mozogni tudhassak és legalább le tudjam adni a jelentést a központnak.
Remegő kézzel, bal kezemben a puskát tartva, a jobbommal nyomtam meg a gombot a sisakomon, ezzel bekapcsolva a sisakrádiót.
- K.. Központ, itt Árnyék, vétel. - szóltam bele dadogva a sisakrádiómba, várva a választ. Hiába voltam kívülről nyugodt, hogy ha belülről még mindig maradt bennem feszültség a sárkány miatt.
Kisvártatva meg is érkezett a válasz. Miközben beszéltem, még közben is csak a sárkányt vizslattam a szemeimmel:
- Árnyék, itt a központ, mi a helyzet?
- Központ, itt Árnyék. A célpontok halottak.
- Ismételje, Árnyék.
- Ismétlem, a túszok halottak, központ. - erősítettem meg a jelentést. Ezek után a központi irányítóm egy pillanatra kikapcsolta a vonalat, hogy az informátoroknak jelezzék a terv változását. Ez beletelt pár percbe, addig pedig én egy pillanatra sem vettem le a tőlem ötven méterre lévő sárkányról a szememet. Ha az megmozdul, nekem is mozdulnom kell, ha ő támad, akkor nekem futnom kell.
Persze továbbra sem szabadna szem elől tévesztenem a környezetemet, mert ugyan a hadoszlop már elvonult, de még mindig lehetnek hátramaradottak, akik kicsit lassabbak, elkóricáltak, netalán leellenőrzik, hogy nem-e követik őket. Mindig mindennel számolni kell, semmit sem szabad figyelmen kívül hagyni, félbehagyni. ~ Emiatt vett észre a sárkány is, hogy a fene egye meg! ~ Gondoltam magamban, miközben a hangtompítómat kerestem az oldalamon, hogy szükség esetén a túlvilágra küldjek valakit.
Miközben megpróbáltam felszerelni a hangtompítót a fegyveremre - min kiderült, rossz űrméretet adtak nekem, így egy számmal nagyobb csövű fegyverre fért volna rá ez a hangtompító, nem az enyémre, mert amit nekem adtak az romboló puskához volt -, megszólalt a sisakrádiómban a hang:
- Árnyék, itt a központ. Az akciót ezennel befejezettnek tudhatja, amint tud térjen vissza a bázisra és jelentkezzen a felettesénél beszámolóra. - szólt a hang.
- Parancs, értettem, központ. - válaszoltam, majd megint elkáromkodtam magamat.
Azonban most nem a hangtompítóval való küzdés miatt káromkodtam el magamat olyan hangosan. Hanem azért, mert a sárkány mozgásba lendült és egy tűzcsóvát eresztett a pozícióm felé.
- Tűz! - Ösztönösen lehúzódtam, magzat pózban várakoztam a fegyveremet átölelve a bokor aljában, ahol én most valamiért biztonságban éreztem magamat. Amikor még a Földön harcoltam a németországi határoknál, akkor már a nagyon sok ideje ott lévő veteránok megtanították nekünk, újoncoknak, hogy amikor az ellenségnek a tüzérségi ágyúi megszólalnak a távolból, akkor nekünk a lövészárkokban kell maradnunk, ha törik, ha szakad. A lövészárok volt akkor a mi otthonunk és a mi fedezékünk, azt védtük minden áron, és az is minket.
Ilyen érzés fogott el most is, amikor a sárkány tűzcsóvát küldött felém. Meglepődésemre azonban sem a fejemet, de még a bokrot sem érte el a tűz, helyette a bokor előtt lévő hatalmas pocsolyát kapta telibe a lángcsóva, aminek az eredménye az lett, hogy körülöttem minden füstben volt.
Kapva az alkalmon, kirohantam az addig biztonságot árokból, hogy előnyösebb pozíciót keressek magamnak. nem törődtem a zajjal, sem pedig avval, hogy talán észrevesz a sárkány - elvégre elterelésnek, álcázásnak használhatta ezt -, csak rohantam amerre tudtam. Egészen addig rohantam, amíg egy egész széles árkot nem találtam, ami megint csak az útnak a közelében volt, de ez már ki volt taposva.
Elsőre nekem nem tűnt nagyon furcsának, viszont amikor már jobban megnéztem, akkor valami más kezdett körvonalazódni bennem. Előttem ugye a sárkány volt, akit jelenleg most szem elől tévesztettem. Az "ürege", vagy legalábbis ahol ő volt, az a hely is ki volt taposva, mert ott feküdt, kúszott, mászott mindent csinált ott. De arra tisztán emlékszem, hogy amikor a füst előjött, akkor nem az ő fészke felé rohantam, bolond is lettem volna arrafelé rohanni, amikor éppen előle futok el. ~ Akkor viszont ez az üreg kié lehet? ~ Kérdeztem magamtól, miközben a késemet húztam ki a tokjából és alaposan körbenéztem magam körül. Körülöttem a földben - már amit ugye magamtól láttam és nem léptem rá -, mintha kisebb lábnyomok lettek volna, az őskori raptorok lábnyomaihoz hasonlított.
Akkor ez vagy azt jelenti, hogy körülöttünk vannak még ophidianok és ez éppen egy üreg volt az egyik megfigyelő számára, vagy pedig ez egy másik lénynek a fekvő helye volt. Nem tápláltam magamban azt a hitet, hogy ez egy egyszerű állaté volt, elvégre akkor is egy egész hadsereg vonult el mellettem! A közelben felderítők lehetnek, amik veszélyesek rám nézve, így résen kell lennem.
A fegyveremet elővettem, hogy kibiztosítva a távcsövemmel körbepásztázhassam a terepet. Szerencsémre, még le sem vettem a vállamról a fegyvert, máris megtudtam a sárkányomnak a pozícióját. Ez persze nem azt jelentette, hogy csak öröm volt bennem, ugyanis a sárkány ismét a közelemben ért földet - nagy dobbanással -, számításaim szerint most nyolcvan méterre tőlem. Úgy tűnt, hogy nem tudta, hogy merre vagyok, ami nekem kedvezett, mivel így le tudom fegyverezni, vagy akár meg is tudom ölni őt. Végül is, ha a reális oldalát nézzük a dolognak, akkor nem lenne nagy macera lelőni ezt az állatot, mert egy jól irányzott lövés a torokba, és a sárkány megfullad vagy pedig ha a társai nem találnak rá, akkor elvérzik. A másik lehetőség, hogy a lábát találom el, akkor pedig a zajra idejönnek az ophidian katonák és megölik őt.
Azonban ha végiggondoltam az utána következő történéseket, inkább lemondtam a tervemről. Eleve ott bukik a lövés után a történet, hogy a zajra idejönnek az ophidian katonák. A sárkányt megölik, azonban mivel egy sárkány képtelen egy puskalövésnek a hangját hallatni magából, a sárkány után tovább kezdik keresni a hang forrását. Sokan vannak, képesek nagy távolságokat megtenni rövid idő alat, így könnyűszerrel megtalálhatnak engem, nem beszélve a legendás "képességükről", amivel elvileg érzékelik a hőt. Vagy ha nem este, akkor később, ami pedig talán még jobban megkeseríti a végóráimat. Nem készültem tartósabb élelemmel, két darab ilyen "őskorszakból való", mézzel bekent magvas szelet van nálam, ami semmire sem jó, csak arra, hogy pillanatnyira enyhítse az éhséget. Ezt a dzsungelt nem ismerem, nem tudom, hogy mi ehető és mi nem, és akkor az állandó veszély, aminek ki leszek téve.
A másik pedig a sárkány halála. Jobban végiggondolva, minek is akarnám őt megölni? ~ Nem lenne értelme az biztos, jobban pedig nem akarom bemocskolni a kezemet.. ~ Gondoltam magamban. A sárkány ugyan veszélyt jelent rám, de ez csak egy véletlen egybeesés lehet, hogy pont itt találkoztunk. Ha ő is az ophidianok oldalán állna, nem bújt volna meg a levelek takarásában és nem fújt volna tüzet, hogy elterelhesse magáról a figyelmet és pozíciót váltson. Ellenségek vagyunk mind a ketten a másik szemében, de ettől még nincsen okom rá, hogy megöljem őt.
- Hm. - morogtam az orrom alatt. A fegyveremet leeresztettem, majd egy kisebb levélköteget magam elé húztam, hogy takarásban legyek. Ezután - kis késéssel -, ismét elővettem az álcafestékemet és bekentem vele az egész arcomat, hogy most már minden hiányzó láncszem a helyére kerüljön. Miközben kenegettem magamat, a tekintetem a lábnyomokra szegeződött, amik most ismét felkeltették az érdeklődésem. Nem azért mert nem tudtam, hogy kicsodáé vagy micsodáé az a bizonyos lábnyom, hanem mert folytatódott. Megtapogattam a lábnyomokat és éreztem, hogy ez még nagyon friss, ráadásul néhány lábnyom még mintha el is csúszott volna, ami azt jelenti, hogy akitől származik ez a lábnyom, az sietett. Akkor siethetett, amikor én éppen iderohantam a füst matt, hogy helyet váltsak.
Amint végeztem az arcom lefestésével, a puskámhoz nyúltam, hogy körbenézzek. Ezúttal nem csak a sárkányt néztem a távcsövemen keresztül, hanem a körülötte lévő bozótost is, ami a sárkányt körülvette. Szabad szemmel az ember nem látna benne semmit, minden zöld és vizes, mint ahogyan általában egy esőerdő lenni szokott.
Ha viszont az embernek vagy egy jó mesterlövészpuskája, amin egy távcső is van, az már mindjárt másképpen mutatja a világot. Ahogy ráközelítettem a bokrokra, valami mintha egy pillanatra megmozdult volna a bokor túlsó végében. Nem a bokrot mozgatta meg, az volt a szerencséje a bujdosónak, hanem mögötte mozogtak, méghozzá nagyon hangtalanul. Mintha árnyékok lettel volna - milyen ironikus -, szellemek a ködben! Ahogy lépkedtek a sárkány körül, valami bámulatos volt, ám ahogy észrevettem, ő nem látta őket.
Ilyenkor két dolgot tehet az ember: Vagy hagyja, hogy a sárkányt megtámadják, és a támadók kihasználva a meglepetés erejét, megölik a sárkányt, vagy pedig - ezt tartottam helyénvalónak -, segít a sárkányon. Ez sajnos azzal járhat, hogy a harc után a sárkány - az ösztöneire hallgatva, vagy tudom is én -, engem is megtámad. Viszont, ahogy látom nincsen más választásom, mert inkább egy sárkány gyomrában végezzem, mint hogy darabokban SE térjek haza. Mindenhogy rosszul jövök ki a játszmából, mert mind a két esetben nagy esélye van annak, hogy meghalok.
Nagyot sóhajtva még egyszer körbepásztáztam a sárkány körül a bokrokat. Valamit megmozdítottak a bokorban, amire felkapta a fejét a nagy fehér, de körülötte voltak az ophidian katonák és nem a hang forrásánál. Négyen voltak, pikkely pajzsokkal és lándzsákkal voltak felszerelve, egyiküknél pedig egy hatalmas belezőkard volt, amit én macuahuitlnek neveznék a formája miatt. Látszólag az elterelés taktikáját alkalmazták, kövekkel vagy pedig sárgolyókkal próbálták meg elterelni a sárkány figyelmét, hogy egy adott pillanatban lecsaphassanak és végezzenek a nagy fehérrel.
Úgy éreztem, hogy most jött el az én időm, hogy cselekedjek. A kis rést, ami előttem volt levelekkel még szűkebbre húztam, majd a kis résen keresztül egy kavicsot hajítottam a bokrok irányába, ahol az ophidianok lapultak. A kavics a bokron keresztül az ophidian fejét találta el, aki valamiféle gurgulázó hangon felrikoltott.
Ekkor kaptam elő a puskámat, lövésre készen. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Vas. 29 Dec. 2013, 23:25

Semmi sem történt. Mintha az idő is megállt volna. Nem hallottam zajokat, nem láttam mocorgást, sőt, mintha a leveket se fújná a szél. Akkor futott át bennem a gondolat. Az a sok minden ellenére, amit eddigi életemben átéltem, sosem éreztem magam elég érettnek. Ehhez persze erősen hozzájárul szerény életkorom. Sokszor voltam már életveszélyben, többször volt már elképesztően tanulságos kalandom, szomorúak, és vidámak egyaránt. Egyedül, és társaságban is megálltam már a helyem. Viszont, ha nagy volt a baj, csak a vak szerencsére, vagy mások segítségére számíthattam. Tapasztalataim mellé nem társul elég önbizalom. Az, hogy jelenleg nem vagyok darabokban, azt tanúsítja, hogy képes vagyok kezelni egy problémát, de ha nem akarok rövid időn belül elbukni, akkor összeszedettebbnek kell lennem.
A szívverésem lelassult végre, a légzésem is lassan egyenletessé vált. Apró mozdulatokkal szoktattam magam a súlyomhoz, közben végig figyeltem. Tisztában voltam vele, hogy a fedezékül választott fa nem ér sokat. Szinte egyik irányból sem takarhatott. Ahogy lenéztem magamra, láttam, hogy szinte világítottam a nagy fehérségemmel. Meg kell hagyni, utáltam a Dzsungelt, teljes mértékben. Nem kételkedtem az ember képességeiben. Valószínű, hogy ő is tudja, hogy nem tüzelhet a fegyverével. Viszont a félelem, és az emberi találékonyság olyan dolgokra képesek, amiket nem lehet előre látni. Bár még mindig meggyőződésem volt, hogy az ember az ellenség katonája, kezdtem úgy érezni, hogy nem akar megölni. Belegondolva kicsit ostobának éreztem magam. A pozícióváltás helyett egyenes úton ki is szaladhattam volna dzsungelből.
A legrosszabb, amit ilyenkor tehetek, ha azon rágódok, mit tehettem volna. Semmivel sem vagyok vele előrébb, valamint a figyelmemet is rendesen elvonja. Hiába nyugodtam meg, egyszerűen nem tudtam használható ötlettel előállni. Bármit is gondolok, feltételezésekre nem alapozhatok, mert a túlélésemről volt szó. Még ha igazam is van, semmi olyan dolgot nem kéne csinálni, ami félreérthető, esetleg provokatív lenne.
Olaj volt a tűzre, hogy társaságunk érkezett. Valószínű, hogy kicsit feltűnő lett az elterelésem, és talán leszakadhattak a menetből, vagy tapasztaltabb drekainok jöttek vissza vadászni. Egyelőre nem akartam tudatni velük, hogy észrevettem jelenlétüket, viszont annyi információra szükségem lenne, hogy kikkel van dolgom. Egy esetleges szemkontaktus azonnali támadást vonna maga után, amiből vagy én, vagy a másik fél kerül ki győztesen. Nem kockáztathattam. Maximalizálni akartam az esélyemet.
Higgadt voltam. Reménykedtem benne, hogy a katona mindent lát, ugyanis, ha a körülöttem settenkedő alakok valóban a seregből szakadtak le, akkor, ha összetűzésbe kerülök velük talán nem fog rám támadni. Még egyszer átgondoltam a dolgot, de másodjára már nem hangzott annyira jól. Egy ophidian, vagy egy drekain is igen komoly ellenfél. Igazából jobb lett volna, ha senkivel nem kell küzdeni, de mivel ott voltam a dolgok sűrűjében, így már nem maradt sok választásom.
Hangosabb mozgást érzékeltem a bokorból, és akaratlanul is odakaptam a fejem. A legrosszabbra számítottam, ugyanis a semmibe néztem. Hamarosan további hangok jöttek a bokrokból. Túl lassú voltam. Ellenfeleim már helyezkedtek, és most megpróbálnak összezavarni. Elkeseredetten próbáltam keresni őket, de csak nem találtam meg egyiket sem. Fejben már mindenről lemondtam, ekkor érdekes dolog történt. Baloldalról egy apró kavics repült a bokor belsejébe.
Kicsit meglepődtem, de lehetőség nyílt a számomra. Mint kiderült, valóban a seregből hátra maradt ophidianokkal volt dolgunk. Ez engem a pillanat hevében egyáltalán nem érdekelt. Ki kellett használnom a lehetőséget. Úgy tűnik, hogy az esemény megzavarta a csapatot, mert az üvöltésen kívül nem történt semmi. Ezt kihasználva, rávetettem magam az egyetlen látható ellenfelemre, ami nem várt fordulat volt a számára. Meg sem tudott mozdulni, mire hatalmas lendülettel beléfutva, több tíz méterrel röpítettem hátra. Tudtam, hogy nem egyedül van, így az akció nem állt, le. Az ophidian még nem tápászkodott fel, ami tökéletes esélyt adott arra, hogy elejtett fegyverét megnövekedett súlyomat kihasználva kettétörjem, és elhajítsam a messzeségbe. Mire ez megvolt kirontott a bokorból, vagy fél tucat hasonló förmedvény. Mivel nem lőfegyverrel jöttek, így nyugodtabban tudtam helyezkedni. Bár így együtt igen veszélyesek voltak, csak közelharcban tudták értékesíteni erejüket. Egy darabig csak kerülgettem őket, ők is engem. Kerestem közben tekintetemmel a katonát, de hiába. Sehonnét se tűnt ki a fehér arcbőr. Jöttem neki egyel, a becsület így diktálta. Így próbáltam az ophidianok figyelmét csak magamra terelni. Egy ember fizikumából adódóan nem sokáig húzná egy ophidian ellen, így tennem kellett róla, hogy újdonsült barátaim se fedezzék fel.
Tudtam, hogy keveset kell vacillálnom, de nem támadtam rögtön. Látszólag ők is gondolkodtak rendesen, hogy is tovább, mert közelebb egyik sem jött. Megpróbáltam ismét a lendületre bízni a dolgot. Azonban nem tudtam elég erőt gyűjteni a mutatványhoz, így szinte csak odasétáltam hozzájuk. Az utolsó pillanatban egy végső próbálkozásként elrugaszkodtam. Mivel töredéke se volt annak az erőnek, amivel az előbb hátraröpítettem ellenfelemet, így tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Már lendült is a kibelezésekhez használt hatalmas kard. Azonban az akcióm mégsem bizonyult eredménytelennek. Sikerült annyira kibillentenem a támadót, hogy elvétette az ívet, és elég erőt sem tudott kifejteni, aminek következtében kardjával csak a hasi páncélomat tudta felkarcolni.
Egy gyors hálaadás a testi adottságaimért, és már hasznosítottam is a méretkülönbség okozta előnyömet. Egyetlen fordulással feldöntöttem, mind a hatot. Tudtam, hogy ha be akarom fejezni végre ezt a dolgot, akkor végeznem kell velük, de tétováztam. Éppen eleget ahhoz, hogy az egy, akit figyelmen kívül hagytam, hátulról meglephessen. Az ophidianok méretükhöz képest igen erős teremtmények. Sikerült földre szorítania a nyakamnál fogva. Mire feleszméltem, már többen szorítottak a földre. Igen nehéz volt a helyzetem, igen keményen szorítottak a földre, amitől csak nehezen kaptam levegőt. Az egyik belekapott a nyakamba. Nem hatolt mélyre, ám igen fájdalmas volt. A fájdalom, és az egyre növekvő düh hatására sikerült kiszabadulnom. Amint újra lábra álltam, és pozícionáltam magam, már futottam is a szétszóródott gyíkemberek közé. Az egyik látva közeledésemet, felkapta hatalmas pajzsát, és egy ügyes mozdulattal térítette el támadásomat.
Az ütés fejen ért, aminek hatására pusztán csak a csodán múlott, hogy nem estem össze azonnal. Elképesztően szédültem, kissé tántorogva iramodtam meg. Nem tudtam merre haladok, vagy, hogy hol vannak az ellenfeleim, de tudtam, hogy ha most nem jön egy kis hatásszünet, végem van. A lábaim reszkettek, és alig láttam valamit. Pusztán észleltem magam körül haladó alakokat. Éreztem a vég szagát, de nem adtam fel. Kezdett tisztulni a fejem, de még elég kába voltam. Az ophidianok körbevettek. Kezükben ismét fegyverek voltak, meg a pajzsuk. Viszont azt az egyet, amelyiknek eltörtem a kardját, azt nem láttam. Valószínű, hogy a sereghez futott vissza. Jó kis trófea lennék az emberfejek mellett.
Rájöttem, hogy abból a helyzetből bármit csinálok, jól már nem tudok belőle kijönni. Mozgásom lomhává vált, látásom kissé homályos, és már a remény is kezdett elveszni. Viszont, amíg talpon vagyok, addig nem adom fel. Fájt ugyan a fejem, de erőmet még nem vesztettem el, így újabb rohamra indultam. Annak az lett a vége, hogy kis híján elvesztettem az egyik lábam. Egy nagyobb vágás árán, sikerült a földre szorítanom az egyik ophidiant. Tudatában annak, hogy áll a szénám, nem húzhattam tovább a dolgot. Egy rövid mozdulattal haraptam el a torkát. Hamar kimúlt, viszont a többiek bosszúszomjasan, ismét a földhöz szorítottak. Kapálóztam, vergődtem, ahogy tudtam, de már nem voltam képes félrelökni őket.
Elértem fizikai teljesítőképességem határait. Az egyetlen, amiben reménykedhettem, az egy csoda volt.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd 31 Dec. 2013, 13:53

* A csel bevált, a sárkány azonnal kapcsolt és ki is használta az alkalmat, amit adtam neki. Az az egyik ophidian - az , amelyiket sikerült fejbe dobnom egy kővel -, felkiáltott, mire a sárkány egy kicsit megreptette nekem nyugati irányba, és ezáltal sikerült máris egy ellenfelet lefegyvereznie. Csak lefegyvereznie, nem megölnie.
Talán pont ez is volt a baj vele, hogy az ophidian utána felkelt egy kicsit tétovázás után - addig a  sárkány és a pikkelyesek tovább küzdöttek egymással -, és megpróbált kereket oldani a harc elől. Alap esetben ez egy természetes reakció lenne, el is tűrné az ember, hogy egy harcos megfutamodik. Ám ebben az esetben úgy tűnt, hogy senkit sem hagyhatunk életben az ophidianok közül, különben azok akik életben maradnak és elmenekülnek, szólnak a többi társuknak, hogy "egy kis gond akadt ott hátul".
Muszáj volt az addigi pozíciómat otthagyni, hogy a pikkelyes után eredtem az enyém és a sárkány életét is megmentsem, bár ez jobban szólt az én életemről, mint a sárkányról. Kevésbé érdekelt az, hogy mi lesz vele, inkább arra volt kiélezve a futásomnak a célja, hogy az a fejvesztve rohanó ophidian ne riassza a társait, mert akkor már végleg befellegzett ez a kis játék, amit mi legalább két órája űzök a sárkánnyal és az ophidian hadsereggel és azoknak a leszakadt tagjaival.  

A fegyveremet a vállamra téve kimásztam az addigi, biztonságot adó "gödrömből", hogy sebes léptekkel a fegyvertelen pikkelyes után vessem magam, akit mintha korbáccsal ütnének, olyan sebesen fut. Az úton rohant, hogy minél gyorsabban haladhasson a letaposott úton, ne kelljen már a letaposatlan, bokros fás és akadályokkal teli avarban kínlódnia, ami csak lelassítaná és csökkentené a társainak az élethosszát. Így is kétséges volt ugyan, hogy a sárkány él-e vagy hal, de az én életemet akkor fontosabbnak tartottam.
A nagy rohanásban megpróbálkoztam avval is, hogy talán menet közben lelövöm, de útközben valahol elhagytam a hangtompítót - ami amúgy sem tökéletesen passzol az én fegyveremhez -, így még csak azt sem tudtam használni. A mostani missziómon eddig számtalanszor elsüthettem volna a puskámat, de egy olyan alkalom sem adódott a nagy hangja miatt, hogy ez így történt volna és most sem lett így. A fel-levétel lelassított, így rohamosan kezdett tőlem távolodni a célpont, ami most végzetes lehetett, ezért kénytelen voltam jobban megfeszíteni magamat, úgy, ahogyan eddig csak a kiképzésemen - pontosabban inkább a "továbbképzésemen" -, tapasztaltam. Hosszútávon is bírni kell a strapát, de nem tudtam így sem, hogy meddig fogom bírni egy évek óta erdőben élő, itt is született ophidian ellen a futóversenyt, akinek még csak a lábizma is az én testem vastagságával egyezik meg. Hogy miután utolértem, nem tudom mit fogok vele kezdeni, de egy hirtelen jött ötlettel talán rá tudom venni a hibázásra:
- H.. HÉ! - Ordítottam utána, mire megfordította a fejét rohanás közben. A gyík pofa haraggal izzó, hüllőszemmel rám meredt, de egy pillanat múlva meglepődés vette át a helyét, amikor a lába megbotlott egy kisebb gödörben és gurulva hasra esett. Ott kezdődött az én haláltáncom egy idegennel, az első idegennek akivel fizikálisan is érintkeztem.
A lendületemet kihasználva ráugrottam a pikkelyesre, hogy az ütközésnek az erejét kihasználva még jobban földre döntsem őt és a késemmel elvégezhessem a munkát. Nem volt ínyemre a dolog, de nem tudtam volna rábeszélni arra, hogy ne szóljon a többieknek, ezért muszáj volt őt megölnöm.
Tervemet nagy siker koronáztam, az ütközés következtében a pikkelyes a földön maradt, én pedig - a csontos fejét és a térdét leszámítva -, puhára érkeztem. Egy pillanatig még magamhoz tértem utána meg már a földön folytattam a harcot vele.
Első mozdulatom a baloldalamon lévő rohamkés elővétele volt, amire a gyík egy gyomron rúgással válaszolt. Hátrarepültem, és meglepődéssel konstatáltam, hogy ez a gyíkember még fegyvertelenül sem olyan könnyű egy préda, mint ahogyan az látszik. Karmai, éles fogai vannak amiket ellenem könnyen ki tud használni, izomzata is meghaladta az enyémet. Viszonyt a nagy tömeg lomhasággal is járt, emiatt lassan mozgott, a karjai és lábai lassabbak voltak az enyémnél - a futást leszámítva -, ezt kellett kihasználnom.
A pikkelyes már ugrott is, hogy karmaival kibelezhessen engem. Az ekkora már jól begyakorolt mozdulatot alkalmaztam vele szemben: A lábammal segítettem őt repülni még egy métert, hogy azután én ugorhassak rá és megpróbáljam a nyakába szúrni a késemet. Ismételten siker koronázta a manővert, a gyík megint nagyot repült és puffant az út közepén, én pedig rajta puffantam megint.
Mosta térdemmel próbáltam meg lefegyverezni, ugyanis ott van - embereknél legalábbis, az ophidianoknál is úgy lehetett -, a tüdő. Ahogy megpróbáltam gyomron térdelni az ellenfelemet, szomorúan tapasztaltam, hogy ott bizony egy erősebb páncélréteg van, ami nem hagyja, hogy olyan könnyen előnyhöz jussak a birkózó partneremmel szemben. Ezért kaptam én egy akkora ütést az arcomra, hogy talán még a sisakom is megrepedhetett egy kicsit.
Az ütésnek "hála", a földre kerültem, és most én voltam abban a helyzetben, hogy védekeznem, valósággal kínlódnom kellett a szinte mázsás gyíkember ellen, hogy ne tépjen szét kettőre. Ekkor szabadult fel bennem az a.. csodálatos hormon, amit úgy neveznek, hogy "adrenalin". Ilyen veszély helyzetekben az emberben, amikor nagyon megijed, vagy csak érezve a halál közeledtét, iszonyatos mennyiségű adrenalin szabadul fel, amit - hogy ha még eszénél van és nem vakult el tőle -, könnyen az ellenfele ellen fordíthatja, hogy ezáltal könnyebben legyőzhesse őt. Ilyenkor szabadult fel bennem is, talán már meg sem tudom számolni, hogy hanyadik alakommal küzdök már az életemért és hányszor mentette már meg az életemet ez a hormon. Valószínű, hogy sokadjára.
Ahogy akkor, a lövészárkokban, így volt ez most is. A hasamon ülő, fejemet pufáló gyíkot most egy lökéssel sikerült letaszítanom magamról, hogy utána én kerülhessek föléje. Mivel a feje erősen szarus, a késnek a markolatával kezdtem el ütni, hogy valamennyire elkábuljon és, hogy a megfelelő pillanatban megfelelő helyre tudjam beszúrni a késemet.
Amikor már egy ideje pufáltam őt, akkor már a szeméből eltűnt a kezdeti harag és a gyilkolási vágy, lelkesedés. Helyét átvette a félelem, amit már megszoktam az ellenségem szemében. Ilyenkor szoktam bevégezni, véget vetni az ellenfelem életének, hogy utána még egy ellenséggel találjam szembe magamat. És ha ő is meg van, jön a másik, utána is a másik és ez így ment tovább a végtelenségig, egészem addig, amíg fordul a kocka és meg nem halok, vagy pedig bele nem őrülök a harcba.
A legutolsó ütésemnél a gyík már nem is küzdött. A szaru a fején már megrepedt, az ereje is elhagyta már, csak az istenei tartották már benne a levegőt. Szemeivel ugyan még mindig rám meredt, de véleményem szerint gondolataiban már az istenei csarnokában jár. Az újoncoknak, akik még soha nem szagoltak se puskaport, sem vért, ennél a helyzetnél mondják mindig, hogy itt soha nem szabad tétovázni. egyrészt mert vagy színlel az ellenség, hogy időt nyerjen és lesújtson, vagy pedig azért mert miután kis késéssel ugyan, de megölted utána az ellenségednek az utolsó arca szinte beleég a tudatodba és onnan ki nem vakarod többé. Az fog megőrjíteni és végül a pszichiátriára kerülsz, vagy pedig egy komisszár vagy a saját bajtársad fog parancsra agyonlőni.
- Jjah! - A kés ment és célt talált, ami pontosan az ellenfelem nyaka alatt volt. A kés elég mélyre ment, hogy azonnal végezzen az ophidiannal, nem szenvedett a halál pillanata előtt sem. Utolsó leheletével még egy szót, nevet vagy nem tudom meghatározni, hogy mit mondott nekem:
- Nerttua. - Ezzel pedig végleg kimúlt.
A holttest mellet feküdtem én is, mint egy végletekig kifáradt és haza, aludni vágyó katona aki már teljesen belefáradt a folyamatosan ömlő, nehezebbnél nehezebb, kockázatosnál is kockázatosabb parancsok szó nélküli végrehajtásába. Inkább azt kívántam volna akkor, hogy bár engem is robbantottak volna fel a kabinban, és akkor nem kellene idegen érdekeket képviselni és más népek tagjait lemészárolni.
Kinyitottam a szememet. Körbenéztem, de eddig senki sem volt a hatókörömben. Olyan mintha egy álomból ébredtem volna fel, minthogyha kipihentebb is lettem volna.
Ráeszmélve az igazságra, valóban így volt, még hogyha csak pár percet is aludtam. Nyomban felkeltem, hiszen ugyan a küldetést már régen végrehajtottam, de ezen kívül volt még egy küldetésen kívüli, talán nagyobb dolog is amit elkellet intéznem: Meg kellett nézni azt a sárkányt, hogy hol is tart.
Az ophidian holttestét egy bokorba vittem, elmormoltam egy ókori imát fölötte, majd sebesen elkezdtem visszarohanni a sárkányhoz, akinek a hangját - vagy a csatazajt -, hallottam, a fejemben. Talán végre az itteni és a Földi istenek kegyelméből, de a hangtompítóm, is meglett az úton, pont a letaposott út közepén találtam meg, ahol vélhetőleg a rohanás miatt kiesett az oldalzsebemből.
Amint visszaértem, megláthattam, hogy a harc eredménye nem éppen a legkedvezőbben alakult a sárkány számára. A sárkányt legyőzték, a földön feküdve várta, hogy a többi ophidian - pontosabban öt -, lesújtson rá és a túlvilágra küldje.
- Ne aggódj. - motyogtam az orrom alatt. - még nem halsz meg.
Földre vetettem magam, a hangtompítót pedig egy, a zsebeimben található acéldróttal felerősítettem a puskámnak az elejére, hogy valamicskét tompítson a puskámnak az iszonyatosan nagy hangján.
Belégzés,
kilégzés,
fókusz,
és tüzelés. A sárkány hasán aló, pajzzsal felszerelt ophidian megmerevedett, majd egy pillanat múlva összeesett, földre került és nem mozdult többé.
A többi ophidian a társuk hirtelen halála miatt egy percig tétováztak, azalatt pedig még kettőt sikerült lelőnöm közülük, leginkább azokat céloztam be, akik pajzsokkal voltak felszerelve és közelharc esetén nagy veszélyt jelenthettek rám.
A puska hangja persze vonzotta őket, de mire feleszméltek, máris hárman meghaltak közülük. Az utolsó kettő persze fedezékbe vonult - szemét módon a sárkány nagy testét használták fedezéknek -, azonban hamar az egyik kibújt és rohanni kezdett felém. Úgy tűnt, hogy a puskám hangja még sem olyan kicsit, és a hangtompítóm sem teszi normálisan a dolgát.
A felém rohanó ophidiant - gyakorlatomnak köszönhetően -, sikerült leszednem, viszont az utolsó azért sem volt hajlandó a sárkány mögül kikászálódni. A sárkány pedig csak feküdt, lélegzett, de semmit nem csinált, még csak meg sem próbált további életjelet adni magáról, ami azt jelenthette, hogy nagyon kifáradt a harcban. Több sebesülés is volt rajta, úgy tűnik az ophidianok nem kímélték.
Látva, hogy az ophidian nem bújuk elő nekem, ismét a közelharchoz kellett folyamodnom. A puskám elejéről leszedtem a hangtompítót, hogy teret adjak a most bajonettként használatos késemnek, ezáltal lándzsaként tudtam használni a fegyverem.

- Na gyere csak! - Ordítottam, majd megindultam a sárkány teste felé. Az ophidian azonnal előbújt, hallva az általam keltett zajt, hogy a bokorból közeledik valami. A közeledésemre egy csataüvöltéssel válaszolt, és ott a sárkány teste mellett egymásnak feszültünk, mint bajonettes felderítő a lándzsás ophidiannak.
Kissé hasonló volt a helyzet, mint a fegyvertelen ophidiannal. Ő erős volt, én viszont tapasztaltabb voltam a lándzsával való harcban, mint ő. Látszott, hogy a seregben egyszerű vadászként szolgált, nem pedig a frontvonalon harcoló katonának, nem egy phalanxba való csatatestvér. Meglátszott a harcmodorán, ahogy a lándzsájával szurkált és hadonászott felém, semmiféle manővert nem alkalmazott, de még csak megközelíteni sem akart.
Farkasszemet néztünk, kerülgettük egymást, mint anno két ősember, akik különböző törzsből való harcosok voltak és lándzsával voltak felszerelve. Én léptem előre egyet, a gyík kettőt lépett hátra. Amikor én szúrtam, ismét ez volt a helyzet, így pedig el tarthat egy ideig a küzdelem.
Azonban volt egy előnyöm: A gyíkember fáradt volt - nem mintha én nem lettem volna az -, kifáradt a sárkány ellen való harcban, és bicegett is. Ezt az előnyt kár lett volna nem kihasználni, így a következőt tettem: Lassan közelítettem felé, de semmi hirtelen mozdulatot nem tettem. A gyíkember folyamatosan rajtam tartotta a szemé, semerre sem nézett, annyira rám, fókuszált és talán az istenek a megmondhatói, hogy menyire rám koncentrált. Kettőt lépett hátra.
Én csak lépkedtem felé, semmit nem csináltam. Megint ugyanaz volt, hátralépett kettőt, majd hopp.. megbotlott.
A gyíkember megbotlott egy mögötte lévő mélyedésben amit milyen, furcsa én ástam ki. Amikor még onnan figyeltem a sárkánynak a mozdulatait, odagyűjtögettem a leveleket, hogy véletlenül se vegyen észre engem, ugye fő a biztonság. És ez a zug adta meg most nekem  a győzelmet, illetve az ellenfelemnek a figyelmetlensége, ami a saját vesztét okozta.
A gyíkember egy ordítással hátra esett, én pedig egy jól irányzott döféssel a nyakán keresztül szúrtam át a fejét, azzal pedig legyőztem az utolsó ellenfelemet is, aki a harcmezőn volt. Vagy talán még maradt egy?

A fegyveremet kihúztam a halott ellenfelemből, és a nagy fehérhez mentem, ami még mindig csak ott feküdt és lélegzett a földön. Perpillanat nem is akartam, hogy mást csináljon, annyira fáradt voltam, hogy képtelen lettem volna megküzdeni egy ekkora ellenféllel, ami ráadásul még ötször akkora mint egy ophidian.
A sárkánynak a fejéhez mentem, majd a bal lábamat a nyakára tettem, de nem szorítottam. Kényelmes volt ott tartani, meg olyan érzést is adott, minthogyha én magam terítettem volna le ezt a hatalmas állatot. Odahaza a Földön sokan így tettek, amikor egy vadászpuskával kilőttek egy farkast vagy egy oroszlánt, valahogyan az boldogsággal és dicsőséggel töltötte el őket, hogy lelőtt távolról, egy puskával egy ragadozót ami még csak meg sem látta őt.
Ahogy ebbe belegondoltam, inkább fogott el az undor, mint a dicsőség érzete. A valódi préda, amit saját kezűleg terítettem le, az ott fekszik az út mellett egy bokrokban, illetve tőlem pár méterre még egy másik a bokorban. Azok voltak az én igazi zsákmányaim, amiket én ejtettem el.
Ő viszont a mostanra halott ophidian katonák zsákmánya. Tőlem függött az élete, mondhatni én mentettem meg őt a haláltó. Most akkor az a kérdés, hogy vajon mit kezdjek vele? Hagyjam itt, hadd fulladjon ki és egye meg valami más? vagy vigyem magammal a bázisra, hadd menjen kísérleti állatnak?
A kezemmel megérintettem a nyakát, ami mintha nyugalmat sugárzott volna belém. Pikkelyei csak úgy sercegtek az én sima bőrömön, pedig a szarvát érintettem meg, akkor azt pedig mint egy kihegyezett lándzsának érzékeltem. ~ Ezek csodálatos állatok. ~ Gondoltam magamban. ~ Az ellenségem volt, amikor idejöttem, nem kegyelmezhettem meg neki. Azonban egy véletlen folytán találkoztunk, nem adták parancsba, hogy öljek puszta szórakozásból, eddig pedig csak annyira jelentett rám veszélyt, amennyire én reá. Ha most megölném, semmi értelme nem lépett volna az eddigi fáradozásaimnak. ~ Gondoltam. Egy percnyi gondolkodás után egy igen furcsa, mégis megvalósítható ötletet formáltam meg magamban.
- Ez talán sikerülhet. - motyogtam magamban, majd újratöltöttem a fegyverem. A bajonettként használt kést még nem vettem le a fegyverem elejéről, az még sok mindenre kellhet nekem.
- Ez most egy kicsit fájni, fog. - mondtam a szemébe. - HIJJA! - majd a fegyvernek a támaszával egy nagyot mértem a fejére, hogy az ütés erejétől elájuljon.
Az ütésnek hatására, a szemi lecsukódtak, és még a feje sem kezdett el vérezni. Nem volt valami nagyon finom módszer, de hát attól még, hogy megkíméltem őt, még nem bízhatok benne azonnal. Ő sárkány, én egy ember, két ellentétes oldalt szolgálunk.

Az ütés után a környező fák lelógó indáiból kötelet készítettem, majd a sárkánynak a lábait, illetve a száját összekötöztem, biztos ami biztos ugye. Ezek után, kénytelen voltam saját magam elmozdítani a hatalmas testet, amit facsemetékkel oldottam meg, így nagyon mókás módon a bokrokon túl, legurítottam a dombról a nagy fehért. Nem keveset erőlködtem, mire a hasa alá tudtam tuszkolni a facsemetéket, de iszonyatos erőfeszítések árán sikerült. A facsemeték előtt lévő földet megvizeztem egy kicsit, majd a sárkány testét meglöktem és onnantól pedig a gravitáció végezte a dolgát. Vicces volt látni az összekötözött sárkányt, amint a leejtőn gurul, néha itt-ott beleütközik egy fába, de végül is.. működött.
- Remélem nem lesz pipa. - mondtam az orrom alá, miközben a domboldalon rohantam lefelé a sárkány után, ami egy pillanat múlva megállt forogni. Mint egy másodperc múlva megtudtam, nekiütközött egy fasornak, ami elég erős volt ahhoz, hogy ne szakadjon ki gyökerestül a sárkány tömegétől. A fa körül további bokrok voltak, ami nekünk kapóra jött, mivel természetes búvóhelyet szolgáltatott nekünk, ami most kellett, hogy túléljük az élszakát.
A sárkányt kézi erővel, nagy nehezen hasra fordítottam, majd a hosszú nyakára súlyokat helyeztem, hogy ne tudja mozgatni a fejét. Ezeket úgy oldottam meg, hogy kettő darab, nagyobb méretű sziklákat indákhoz kötöztem, és az indát pedig a sárkány nyakán át vezettem, hogy a sziklám a súlya lehúzza majd a fejét. Néha az inda hosszúsága problémákat okozott, de a késemmel azt megoldottam.
Hogy a sárkány alakját is elrejtsem valahogyan, a közeli fákról leveleket téptem, hogy elrejtsem azokat a részeket, amikhez még nem nyúlok hozzá. Ugyanis a sárkány az oldalán - ahol a gyíkemberek elbújtak -, volt egy kisebb szúrás, amiből rubint vörös vér ömlött. Amint észrevettem, nekiláttam valahogy kezelni a sebet, bár inkább csak sebtisztításnak nevezném azt, amit műveltem vele.
Hogy jobban elférjek a sisakomat és a fegyveremet inkább egy közeli bokorban tartottam, inkább csak akadályoznának a "gyógyításban". A késem nálam volt szükség esetére, de inkább csak a sebnek a kezelésével foglalkoztam. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szer. 01 Jan. 2014, 11:45

Ott álltam hát magatehetetlenül. Mármint, csak akartam volna állni. Abban a kiszolgáltatott helyzetben nem tudtam mást tenni, mint átadni a stafétát, és várni a menekülést, vagy a halált. Bosszantó módon egyik sem jött. Az ophidianok csak szorítottak, és ütöttek. Ütöttek, ahol értek. Egyetlen, és utolsó reményem, életben maradásom utolsó mentsvára az ember volt. Kissé ostoba feltételezésnek tűnhet, de én tényleg úgy gondoltam, hogy kellemeset fogok csalódni. De ahogy az ütlegelések tömkelegétől egyre inkább tompultam, úgy veszett a remény is. Mi lesz most? Agyonütnek, esetleg fogolyként elvisznek a táborba, hogy mindenféle szertartásra használják eleven testemet? Furcsa volt az érzés. Ilyen helyzetbe még sosem kerültem, és igen érdekes hatást gyakorolt rám. Teljesen nyugodt voltam. Saját sorsomat úgy kezeltem, mint egy érdekes tényt, egy olyan dolgot, amit jó tudni, de nem létszükséglet. Ez ironikus, hisz pont a létem volt a kérdés.
Egyszer csak megszűnt a nyomás, és az ütlegelések okozta, már igencsak tompa fájdalom. Vajon annyit kaptam már, hogy teljesen elérzéstelenedtem? Vagy ellenfeleimnek más dolga akadt? Megpróbáltam kideríteni, de nem sok sikerrel. Minden körülöttem, homályos, érthetetlen. A testem egy porcikája sem hajlandó mozdulni. Nem éreztem már fájdalmat, nem éreztem semmit.
Azonban rájöttem, hogy talán mégis. Minél jobban próbálkoztam, annál jobban körvonalazódott bennem a külvilág. Éreztem, hogy fekszem, éreztem egy vágás okozta seb, szúró fájdalmát az oldalamban. És, mintha még valami hangokat is hallottam volna. Kaotikus volt az egész. Nem akartam odamenni, nem akartam megvívni ezt a harcot! Mit keresek hát a földön fekve, élet és halál között? Könnyűnek éreztem magam, ebből nagy nehezen sikerült leszűrnöm, hogy valami történt a gyíkszerű förmedvényekkel. Derűt, és bosszúságot nem nagyon tudtam leszűrni, így minden információnak tárgyilagos jelentést tulajdonítottam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Fogalmam sem volt róla, ugyanis olyan volt az egész, mintha egy másik világban lettem volna. Azonban, éreztem, hogy a valóság egyre inkább húzz vissza önmaga felé. Lassan különféle tárgyakat is meg tudtam különböztetni, hallottam a hangokat, és a testrészeimbe is visszatért az érzet. Nem mozdultam még akkor sem. Egyrészt, mert semmilyen veszély nem volt rám közvetlen hatással, másrészt, oly fáradságot éreztem, hogy a legnagyobb motiváció sem lett volna képes elmozdítani a helyemről. Körülöttem tiszta volt minden. Egyedül feküdtem a fűben, legalábbis a közelben nem nagyon voltak többen. Nem tudtam félni már semmitől, de boldog sem voltam. Fogalmam sem volt arról, mit érezhetek, s érzékeltem, hogy a pillanatok múlnak puszta bambulással. Megmentett? Jött az első értelmesebb gondolatmenetem. Tudtam, hogy mivel még élek, és nem hurcol több száz gyíkember a táboruk felé, így valószínű, hogy katonánk bevetette magát. Nem tudtam, hogy ezt milyen eredménnyel tette. Persze az, hogy én még élek, valószínű, hogy ért el valamiféle sikert. De ez állhat annyiból, hogy sikerült őket elcsalogatni, vagy legyőzhette őket, de halálos sebet kapott, vagy akár egyetlen karcolás nélkül is megúszhatta a dolgot.
Az első esetben ismételten életveszély a részem, ugyanis, ha csak az elterelés volt sikeres, az ophidianok hamar visszatérnek erőtlen testemhez. Igazából a saját biztonságom érdekében a második a legideálisabb elmélet, de én mégis a harmadikban reménykedtem. Annak is egy alternatív válfajában. Lehetséges, hogy az ember legyőzte az ellenfelet, és most felém tart, hogy velem is végezzen, de én abban reménykedtem, hogy látván közös ellenfelünket, engem már nem tart annak.
Ahogy telt az idő, a második, illetve az utolsó elméletem látszott beigazolódni. Egész addig tartott ez a pozitív gondolat, míg valami furcsa érzést nem éreztem. Valami a lábát támasztotta a nyakamon. Ez felettébb aggasztó volt. Nem csak, hogy feszélyezve éreztem magam tőle, nem tudtam megmozdítani a fejem, hogy megnézzem mi az. Rá voltam utalva arra a valamire, ami ráállt a nyakamra, legyen az ember, állat, drekain, ophidian, vagy bármi más. Utáltam azt az érzést mindig is. Engem az élet arra tanított, hogy minden a magam felelőssége, és mindent magamnak kell elérni. Nos, egy ilyen szellemiségben nevelkedett sárkánynak nincs ínyére, ha mástól függ az élete.
Ez alatt, egy másik érzékem is aktivizálta magát. Éreztem az ember szagát. Jellegzetes volt a katonai öltözék, valamint maga az ember szaga is. Egyből felismertem. Odajött hozzám, és rálépett a nyakamra, mint amolyan győzelmi trófeára. Ez volt az első gondolatom. Nem tudtam, mit akar velem kezdeni, de tudtam, hogy életem a kezében van. A következő pillanatok már tényleg eldöntik, hogy mi lesz a sorsom. Csak vártam, és vártam, továbbra is magatehetetlenül feküdve a puha fűben. Mint említettem igen frusztráló volt az érzés.
Egyszer csak valami puha érintést éreztem a nyakam, valamint a szarvam környékén. Már tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mi történik. Nem voltam képes követni az eseményeket. Kétségbeesésem, és reményvesztettségem legyőzte a fizikai erőmet. Ott feküdtem, mint egy zsákmányállat, várva arra, hogy valaki elvigyen, és kitömjön. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy ez az, ami borzalmas érzés.
Rettenetes volt az érzés, hogy szervezetem kemény munkája, hogy felépüljek, csupán egyetlen pillanat, és a múlté. Szinte fájt már, hogy a hallásom, a látásom, és az érzékelésem is egyre jobb, és jobb lett, pusztán a másodpercek múlásával. Az ember vacillált. Minél több idő telt el, annál nyilvánvalóbb volt számomra, hogy igencsak gondolkodik, mit is kezdjen velem. Kicsit megszaporáztam a légzésem. Erőmből csak annyi tellett. Még egy picit haladt még ez a pokoli játék, mikor egyszer csak annyit hallok: „Ez, most kicsit fájni fog.” Mondta nyílegyenesen a szemembe mondva. Aztán egy kiáltást hallottam, majd csend. Csend, és üresség.
A végtelenségig nyúló fehérség. Tán meghaltam? Ennyi volt hát? Az ember egyszerűen megölt. Ez volt az első benyomásom, ám jobban nézve a fehérséget, felsejlett bennem valami. Egy emlék. A hatalmas fehérség a friss hó, és a sűrű köd kombinációjából keletkezett. Lassan felszállt a köd, és egy hatalmas, gyönyörű szép hegy tárul a megfigyelő szeme elé. Szívszorongató emlékkép, ugyanis életem kezdeti szakaszában ezt a tájat nap, mint nap láttam. Ez volt az a vidék, melyen születtem. A környék néptelen volt. A frissen hullott hó, szépen betakarta a tájat, a felsejlő napfény gyönyörű fényt adott ennek a hórétegnek. Imádtam a frissen hullott havat. Mindig is gyönyörűnek tartottam, valamint imádtam benne játszani fivéreimmel.
Láttam már pusztaságot, erdőket, tengerpartokat, mindenféle gyönyörűséges helyet a nagyvilágban, de valahogy egyik se nyűgözött le annyira, mint a jó öreg hegyoldal, a maga gyönyörű látképével. Ezt tekinthetem igazi otthonomnak, és ez volt az, mely rengeteg hosszú éven át az egyetlen perspektíva volt az életemben. Bármennyit is gondolkodtam rajta, egy erdőt, vagy egy sivatagot nem tudtam elképzelni a látkép, és a fehér takaróréteg nélkül.
Valószínűleg a hiányosnak hitt képzeletem volt az, ami elindított engem az utamon. Mikor eluntam a megszokottól, és újra vágytam. Van, hogy néha túl nagy fába vágtam a fejszém, de még soha nem bántam meg egyik kalandomat sem.
Tudtam az emlék idejét, és hogy mi történik. A vastag hóréteg egyenletes egészét egy kis sáv túrja fel. Mint, ahogy a giliszta halad a földben, úgy kacskaringózott a kis ösvény, amiből olykor-olykor egy aprócska fehér farok kandikált ki. Ehhez csatlakozott még, két rövidecske szarv, és egy pár hosszú, de igen vékony szárnyacska. A kis sáv magabiztosan haladt végig a tájon, ám néha meg-megakadt. Addig haladt, míg el nem ért egy jókora követ. Az aprócska fehér sárkánynak többszöri próbálkozásra sikerül maga alá kényszeríteni a saját méreténél közel négyszer akkorra követ. Bár rengeteget esett vissza, mindig, ugyan azzal a lendülettel próbálta újra. Az apró szikra tetejéről a fióka sárkány céltudatosan néz körbe. Hatalmas küldetésre szánta el magát, és nem tágított semmilyen akadálytól. Ülő helyzetét hamar felváltotta a támadási pozíció, melynek iránya egy nagyobb hóbucka. A sikeres támadás után, kis hősünk tovább húzta vékonyka sávját a kiszemelt célpont felé. Eltartott egy darabig, míg a girbegurba folyosó elérte a végállomását, ahol kis sárkány egy nagyobb, köves részre ért ki. Itt a hó még a hasáig sem ért. Innen volt a legszebb a kilátás a környező hegyekre.


A kis sárkány inkább a kevesebb hó mennyiség okozta előnyöket akarta kihasználni. Szemmértékkel belőtte, hogy körülbelül mennyi helye van, majd megállt. Hosszú időn keresztül nem mozdult. Magának sem merte volna bevallani, de félt. Halálosan rettegett attól, amit eltervezett. Ekkor, mintha csak akkor került volna oda, megjelent egy hatalmas szakadék a látóhatáron. Kis hősünk hátrált. Talán meggondolta magát? Minden jel arra mutatott. Az aprócska teremtmény, fejét lesütve fordult vissza a folyosója irányába, de amint ránézett a helyre, ahonnan érkezett, ismét megállt.
Megállt, majd hátranézett. Fejéhez képest, aránylag nagy szemei magabiztosságot, és céltudatosságot tükröztek. Apró lábaival kicsit kapart a földben, majd egy apró szárnypróbálgatás után meglódult. Egyenest a szakadék felé futott. Futás közben kitárta, jókora területet lefedő, mellső lábtól, egészen a farok végéig húzódó szárnyait. A sárkány méretéhez képest a jókora felszín, igencsak lassította a kis sárkány sebességét, de az még többet beleadva, kompenzálta a veszteséget. Amint a kiszámolt terület végére ért, elrugaszkodott.
„Ehhez te még túl fiatal vagy!”, „Úgysem sikerülhet, ne próbálkozz, majd, ha eljön az ideje.” Ezek hangzottak el fejben, majd, mintha kis sárkány, még háromszor annyi erőt vitt volna bele, legalábbis érzetre olyan volt.
Eltűnt minden súly. Minden probléma. Az egyetlen, ami fontos volt a siker okozta öröm, valamint a levegő susogása. Az első repülés! Nagy eseménynek számított, bár nem tartott sokáig. A szakadék túlsó peremén landolt az emlékbéli énem, majd hiába kapálózott, kapart, vinnyogott, visszaesett a szakadékba. A szakadékba, ami valójában egy kis bemélyedés volt a hatalmas sziklán, amit kifutónak használt.
Nem szomorított el, hogy beleestem a szakadékba. Csak az számított, hogy megéreztem a repülés ízét, egy apró falatot a szabadságból. A szakadék volt az én akadályom, nem a korom. A szakadék, mely valójában egy apró bemélyedés volt.
Nem tudom, miért jutott ez eszembe. Sokat gondoltam már rá, mindig is tanulságos történetnek tartottam a korai kis kalandomat. Persze a történet vége az, hogy az elkóborolt fiókát kétségbeesett szülei szidása éri, de nekem valahogy nagyon nem az maradt meg.
Tiszták voltak a gondolataim. Mintha a dzsungelben történt események csak egy hosszú rémálom részei lettek volna. Kezdetben még azt is hittem, hogy a jó öreg szállásomon, a jól megszokott helyemen fekszem éppen, de az érzések, amiket szépen lassan elkezdtem érezni, sajnos ezt a lehetőséget kizárták. Fájt mindenem, de nagyon. Próbáltam megmozdulni, de valami érthetetlen okból, még mindig nem sikerült. Kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy nem látok semmit. Nem ijedtem meg, hisz egy minimális fény arról árulkodott, hogy pusztán az éjszaka miatt. Még egyszer megpróbáltam felállni. Éreztem, ahogy az izmaim feszülnek, ahogy mozogna a végtag, de valami akadályozza. Bármimet próbáltam mozdítani, eredménytelen volt a próbálkozás.
A szemem sarkából az orromon enyhén megvilágított valamit a fák lombja, valamint levelek közt átszűrődő fény. Falevelek? Észrevettem, hogy az egész testem levelekkel van beborítva. Nem értettem. Szememmel ismét az orromra fókuszáltam. Indával volt körbetekerve. Szemeim tágra nyíltak, és a lehető legnagyobb erőbedobással próbáltam elszakítani az engem fogva tartó köteleket. A kötelek recsegtek, ropogtak, valószínű, hogy engedtek is volna, ám a kínszenvedés, amit az erőkifejtés okozott, leállított. Megpróbáltam még egyszer, de közel sem tudtam annyi erőt kifejteni, mint az előbb. Túl nagy volt a kín.
Nem elég, hogy testem minden egyes porcikája, konkrétan égett a fájdalomtól, de teljes megaláztatottságban, összekötözve, méghozzá kényelmetlenül kellett feküdnöm a földön. Végre visszatért a tudatom, de sorsom ismét teljesen a véletlenre van bízva. Az orromon lévő erős kötés nem engedte, hogy kinyissam a szám, pedig jó lett volna, egy jó nagy levegőt venni.
És már megint a magatehetetlenség… Amióta azzal az emberrel összetalálkoztam, életem alakulása kicsúszott a kezemből, aminek nem örültem túlságosan, főleg, hogy az óta majdnem megöltek, és most megszégyenülve fekszek levelekkel letakarva.
Ahogy hajnalodott, én szüntelen mocorogtam, de semmi eredményt nem értem el vele, a kötél erősen tartott továbbra is. Ahogy lassan világosodott, örömmel fogott el tudat, hogy ismét a régi minőségben látok. Mindent tű élesen. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán már hasznát sem fogom tudni venni, de ez nem szegte kedvemet. Miközben halálra untam magam, orrommal lefújtam egy-két levelet, hogy legalább egy apró részen kilássak. Miközben figyeltem az éledő természetet, az a gondolat járt bennem, hogy nem is utálom én annyira a dzsungelt. A nyugodt órák, amiket kényszeresen töltöttem el benne, kissé jobb belátásra térítettek. Lassan kezdtem feleszmélni, hogy mik is történtek. Bár nehéz volt belátni, de nem is voltam olyan rossz helyzetben. Nem tudtam, mit akar velem kezdeni az ember, de ha meg akart volna ölni, már megtette volna.
Ekkor jutott eszembe. Volt két sérülésem, ami veszélyesebb volt, ugyanis két mélyebb vágásról volt szó. Egy picit megijedtem, aztán feltűnt, hogy nem érzem vér szagát. Furcsa volt, mert azok a sebek jó sokáig véreznek, és a vér szaga vonzza a többi ragadozót. Az, hogy nem érzek vérszagot, és érzetre is rendben van, mind a lábam, mind az oldalam, abból arra következtettem, hogy a katona kezelte a sérüléseimet. Ekkor igencsak összezavarodtam. Megmentette az életem, és a sérüléseimet is ellátta. Nem értettem a dolgot, hogy mit akar kezdeni velem, de abban a helyzetben ismét csak várhattam, hogy mindez kiderüljön.
Ami viszont égetőbb problémának mutatkozott, hogy az elvesztett erőt valahonnan pótolnom kellett. Mielőtt beléptem a dzsungelbe, nem sok lehetőségem volt szilárd táplálékot fogyasztani. A harc, és a rengeteg dolog, amin átestem, valahogy igen éhessé tett. Eltelt egy kis idő, és már gondjaim származtak a dologból. Hasam hatalmas morgásokkal jelezte, hogy fogytán a muníció. Izegtem-mozogtam ismét, amitől a kötelek ropogtak, és valami kövek is csattogtak, mikor izgő-mozgó testem, hol-hol beleütközött. Ez amolyan ösztönös dolog volt, egyszerűen nem tudtam tenni ellene. Még egy darabig mozgolódtam aztán, reccs. Egy nagy bot, vagy valami hasonló megadta magát a súlyom alatt, és hatalmas hanggal tört darabokra. Nem voltam egyedül, aki halotta a hangot, ugyanis, vagy félszáz madár emelkedett ijedten a magasba. Kissé megijedtem, mert ha az ember ezt hallotta, esetleg erre ébredt fel, akkor nem tudom, mire számíthatok. Lehet, a saját biztonsága érdekében jobbnak látja, ha elenged, vagy megöl, vagy hívja a társait, hogy elvigyenek magukkal. Vagy már rég eltűnt, még az éjszaka homályában, és engem lekötözve hagyott ott egyedül. Utóbbinak nem sok értelme volt, de minden ilyen képtelen ötlet reálisnak tűnik nyomáshelyzet alatt. Önkéntelenül kezdtem el, vonyításhoz hasonló hangot hallatni. Összekötözött orrom, többet nem nagyon engedett. Nem voltam túl jó partner a túlélésben, nem is értettem, mi történik velem, minden csak jött magától. Repülni akartam, futkározni, élni. Nem is értékeltem a szabadság adta elképesztő érzést egész addig, míg egy időre, vagy talán hátralévő életemre el nem vették tőlem. Túl hangos voltam, de nem vettem észre. Mire sikerült leállítanom magam, mocorgást éreztem a közelben. Becsuktam a szemem, és reménykedtem benne, hogy az ember lesz az. Érzetben már felkészültem egy újabb fejre mért ütésre, de azért reménykedtem benne, hogy nem kerül rá sor. De inkább lássam megint a fehérséget, minthogy tehetetlenségemben zabáljon fel elevenen, valami vadállat.


A hozzászólást Ma'alsinassi összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 05 Jan. 2014, 10:58-kor. (Reason for editing : Ma'alsinassi)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Csüt. 02 Jan. 2014, 21:45

* A sebnek a kitisztítása egy könnyű feladat számomra, ahhoz nem kellett nagy "mágusnak" lennem, hogy egy kis vízzel kiöblítsek és megtisztítsak néhány sebet, ami a sárkány oldalán keletkezett. Azonban hiába próbáltam a csapatomban lévő szanitécektől és orvosoktól ellesni a technikát, nem tudtam normálisan kezelni a sebet. Egyrészt nem tudtam, hogy mit kellene önteni rá, hogy ne fertőződjön el a seb, amit az ophidianok fegyvere okozott, illetve azzal sem voltam tisztában, hogy a ráöntendő löttyön, fertőtlenítőt mivel tudnám a jelenlegi helyzetemet nézve helyettesíteni. Nem tanultam kémiát, sem a biológiának a "növényes ágában" sem vagyok járatos, az itteni növényeket nem ismerem. Ha pedig egy olyan növénynek a nedvét csöppenteném a sárkány sebére, ami esetleg inkább mérgez mint gyógyít, azzal csak rontanék a helyzetén.
A sárkánynak a sebét egyenlőre annyiban hagytam. Még párszor kiöblítettem a szórásokat és vágásokat vízzel, majd átkötöztem őket, hogy ne vérezzenek. A hasán kicsit vicces volt, ugyanis útközben rájöttem, hogy a sárkány éppen álmodik, ezt jelezte az is, hogy a farka ide-oda mozgott, és a lábujjai is néha megmozdultak. Ebben a tudatban kicsit vicces volt a gyolcsot átkötni a hasán úgy, hogy ne ébredjen fel és ne is érezzen semmit, de kis "szórakozás" után megoldottam (a hasa alatt átvezettem a karommal a gyolcsot addig, amíg a másik oldalon ki nem kandikált a gyolcsnak a vége) a problémát, és fájó karral, de elégedetten néztem ahogy éppen talán egy szarvast belez ki álmában. ~ Addig jó amíg nem velem teszi ezt. ~ gondoltam magamban. Felnéztem az égre, hogy megnézzem az időjárást.
Időközben kezdett beállni az est. A madarak nagy része már aludni tért, a sárkány fölötti fán már kezdtek gyülekezni a madarak, hogy álomra hajtsák fejüket és energiát gyűjtsenek a holnapi napra. Minő véletlen, az energiagyűjtésről pont eszembe jutott a hasam, ugyanis már vagy dél óta, amióta ide megérkeztem, szinte egy falatot sem ettem, vagy amit igen, az nyilván a számba repülő rovar volt. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy valahogy nekem is iszonyatosan fáj a hasam az éhségtől.
Szó ami szó, még volt mit csinálni. Gyorsan kellett tenni a dolgom, ha az este teljesen beáll és én pedig nem vagyok a sárkánynak a közelében, miközben éppen vadászom, akkor hiába volt minden eddigi fáradozás, ugyanis a sárkány - ha mindent jól csináltam -, nem tudja meg védeni magát a külső támadások ellen, csak morogni és kapálózni tud, azzal meg nem sokra megy. Ez mondjuk az ő szemszögéből nézve nem valami jó, de az rám nézve igenis szükséges ez a lépés.

A fegyveremet ellenőriztem, majd sebes léptekkel elinaltam, hogy még a teljes sötétség beállta előtt, de szerezzek valami ehetőt, amit majd a sárkánnyal is meg tudok osztani. Elvégre, ami nekem egy kevéske táplálékot ad, például egy pocok méretű élőlény, az neki a fél fogára sem lesz elég. Valami nagyobbat kell, lőnöm, nekem is jól kell laknom abból amit eszem, nem pedig csak egy két órára kell, hogy csillapítsa az éhségemet. Ebből a magvas szeletből már úgy is elegem van!
Aztán persze, majd az étkezés után a sárkányra is figyelnem kell, nehogy a végén rakoncátlankodjon nekem és kiszabaduljon. Az étellel majd csínján kell neki adnom, mert hogy ha az a bestia visszanyeri az erejének legalább a felét, máris képes lesz eltépni azokat az összetákolt indákat körülötte, és akkor máris nagy bajban vagyok. Talán egy őznek a negyedét, vagy két darab combot oda nyújtok majd neki, de akkor is majd el kell gondolkodnom, hogy este hova figyeljek. ~ Amikor visszaérek, muszáj lesz ásnom valami kuckó szerű gödröt, hogy szemmel tarthassam a sárkányt és a környezetünket. Így túl védtelen vagyok, a sárkány mellett pedig a világ minden kincséért sem aludnék! ~ gondoltam magamban.
A vadászatom sikeresnek nevezhető, az első félórában sikerült lőnöm két, nyúlnak megfelelő hüllőt, amiről megállapították a laborokban lévő doktorok, tudósok, hogy ehető a húsuk. Ezeknek az állatoknak a fajtáit külön belénk, mesterlövészek fejébe beleverték, hogy ha szükség esetén az erdőkben, dzsungelekben kell túlélnünk pár napot, utánpótlás nélkül, akkor tudjunk magunknak szerezni élelmet.
Eszerint is jártam el. Kisebb hüllőféléket kerestem magamnak, hogy a kelleténél ne erőltessem túl magamat a vadászatban, de azért nyitva tartottam a szememet, esetleges nagyobb vad után, illetve a könyéken mászkáló ophidianok és egyéb lények után. A támadóinkat már legyőztük, de ettől függetlenül idekeveredhetnek még ophidianok, ami most nagyon nem jönne jól.

---
Másfél óra múlva

A nagyobb vadat, ami után úgy vágytam, sikerült kilőnöm végre. Nagyobb, tollas és nagy szarvakkal igencsak megáldott élőlény termetes volt, ezáltal nagy súlyú behemót is, ami rajtam kívül senki más nem cipelhetett a sárkányig. Ez a bestia, amit pár perccel ezelőtt vadásztam le, becsléseim szerint olyan hatvan kilogrammos állat lehetett, vélhetően növényevő volt. ~ Majd alaposan ki kell tisztítanom a gyomrát, a levelek a hasában számomra nem mindegyik ehető. ~ gondoltam.
Az állat testének nagy részét tollak borították, amik vélhetőleg az eső ellen védték meg az állatot, illetve nagyon kis mértékben a sérülésektől. Farka kicsi volt, de leginkább a patkányok farkához tudtam volna hasonlítani nagyobb méretben, feje pedig a szarvaséhoz volt leginkább hasonlítható. A Földön ilyennel nem találkozni, ha valaha éltek is ilyenek, azok mér vagy több millió éve kipusztulhattak, avagy ha még akkor éltek ott, amikor mi, emberek elhagytuk a Földet, akkor a sugárzásban halhattak meg.
Éltek-e, vagy sem, a tollas állatot megcsupaszítottam egy tó mellett, majd a hasát felnyitva a késemet kimostam a beleit, hogy semmiképpen se találjak benne növény maradványt. sosem tudhatja az ember, hogy mi van abban amit éppen eszik.
A tisztítás után már csak a sütés maradt hátra, azt pedig a sárkány közelében fogom megtenni. Az idő már estére járt, ami nálam azt jelentette, hogy még a villámnál is gyorsabban kell visszaérnem a sárkányhoz és gödröt ásnom, amiben majd az éjszakámat töltöm. Nem tudtam, hogy mi fog rám várni, amikor visszaérek a sárkányhoz, de nagyon reméltem, hogy ha fel is ébred, akkor a zsákmányom láttára megnyugszik, vagy legalább kevésbé lesz morcos és "lángoló" hangulatban.
Ahogy közeledtem viszont a búvóhelyhez, minthogyha valamiféle hangot hallottam volna, ami nem igazán illett egy dühöngő, ordítozó, dühétől majd felrobbanó sárkányhoz. Amit én hallottam - és valósággal ledöbbentett a dolog -, az egy kutyára emlékeztetett, amikor vagy fél, szomorú vagy pedig iszonyú fájdalmai vannak. Amikor legutoljára ott jártam a sárkánynál, nem néztem meg a radaromat, hogy a Venoxonus néhány katonáját utánam küldték-e, hogy megkeressenek engem, ilyenekre mint én, nem is nagyon pazarolnak időt és energiát.
Azonnal letettem a földre a leterített vadat, majd kezemben a puskámmal kúszni kezdtem a földön, egyenest a sárkány felé, hogy tisztes fedezékből nézzem meg, hogy mi van ott. Ahogy kinéztem, semmi különöset nem láttam, annyi elváltozás volt a környezetben, hogy a sárkány ébren van és a fejéről leesett pár levél, amitől lát. Meglepődésemre, ezeket a hangokat a sárkány okozta. Úgy nyüszített, nyivákolt mintha tényleg valamiféle baja lenne és ezzel próbálna meg segítséget hívni. Nem hiszem, hogy ezt a társai meghallanák, még ha elrepülve felettünk egy sárkány, az is alig hallaná, nem hogy még több száz, vagy több ezer kilométerre innen. Olyan távolságból senki nem hallaná meg a nyüszítést, viszont a közelben lófráló ophidianokat ez a nyüszítés ránk hozhatja, és akkor pedig már végleg befellegzett nekünk.
Felálltam a bokorból, amire láthatóan a sárkány azonnal lehunyta a szemét. Meg is értem, én sem szeretném nézni, ahogyan egy idegen, ismeretlen szándékkal közelít felém miközben lekötözve vagyok egy dzsungelben, kifáradtan és vélhetőleg éhesen.
A késemet előkapva, pontosabban levéve a puskámról, odamenve a sárkányhoz a bal kezemmel a szarvát megfogtam, majd kicsit közelebb hajolva hozzá a fülébe súgtam:
- Csitt. - ezzel gyakorlatilag elintéztem, vagy legalább egy időre elhallgattattam a "házisárkányomat", hogy legalább ne vonzza ide az összes ragadozót. ~ Fenébe a nyüszítéssel. ~ gondoltam magamban.
A vadhoz visszarohanva felkaptam azt, hogy visszavéve a sárkány közelébe letehessem a földre az eddig összegyűjtött vadakat. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a foglyomat, leginkább csak akkor volt a szememben, amikor a szükségleteimet végeztem. Minden egyes mozdulatára ügyelnem kellett, nehogy a végén még kiszabadulva nekem támadjon és felvágottat készíthessen belőlem. Miközben ástam a saját árkomat, közben is csak a sárkányt figyeltem.
Valamiért letudott nyűgözni a testük, maga a természetes erejük fogott meg, ami egy ember szemében hatalmas. Azokkal az izmokkal egy ember fákat tudna kicsavarni és tankokat tudna konzervdobozzá alakítani a nirvanium és minden velejáró negatív hatás nélkül. Illetve maga az a rejtély, hogy a sárkányok hogyan képesek tüdőből lángot fújni, hogy az a nagy mennyiségű tűz ami a torkukból kijön, hogy-hogy nem égeti szét a száját? Ezekre a kérdésekre előttem volt a válasz, de nem vagyok az a fajta, aki vallatással fogja kicsikarni a választ. Majd talán valahogyan beszédre bírom, elvégre ha nyüszíteni képes, akkor beszélni is képes talán. Lehetnek még meglepetések a tarsolyában, amit még nem sütött el.
Amint kis kuckóm készen lett, ástam egy újabb, de sokkal kisebb méretű gödröt, hogy abba tűzifát helyezhessek el. A gödör a tűznek a fényét szolgált elrejteni, de körülötte még jól körbe építettem kövekkel, hogy a biztonság kedvéért semmi se gyulladhasson ki és ne csináljak erdőtüzet. Ahogy a tüzet meggyújtottam a kovakövemmel, amit magammal hoztam, egy nyársnak használt fadarabra szépen rászúrtam az első, kisebb élőlényt amit fogtam a vadászatom során. Már farkas éhes voltam, szinte nem is akartam megvárni míg a hús megsül rendesen, csak két pofára enni a megfogott vadat.
Miközben a hús sült, a sárkányhoz mentem, hogy egy kicsit jobban elgondolkozzak a sorsán. Hogy segítsen a döntésben, egy igen furcsa, nem várt lépésre szántam el magam, ami talán egy normálisan gondolkodó embertől egyáltalán nem lett volna elfogadható döntés: A szájáról levágtam a kötelet, hogy beszélni tudhasson. Ha tud.
Előbb utóbb úgy is meg kellet volna tennem, elvégre becsukott szájjal hogy eszik majd? ~ Sehogy. ~ gondoltam, miközben a bakancsommal tartottam a száját, vagy inkább a fejét a földön. Még nem engedtem el, előtte még néhány szót intéztem hozzá:
- Ha egy nagyobb kiáltást is mersz hallatni magadból, az eddigieknél csúnyább élményben lesz részed. - mondtam a szemébe. - ha kérdezlek felelsz, ha nem, hallgatsz mint a sír és addig meg sem nyikkansz, amíg újra nem kérdezlek vagy megadom neked a szót - amit kétlek. Amíg az én védelmem alatt állsz, addig kénytelen vagy azt tenni amit mondok neked. - fejeztem be, majd levettem a lábamat a fejéről és gyorsan hátráltam két lépést. Visszamentem a tűzhöz, hogy azon keresztül szemmel tartsam a sárkányt.
- Ó, igen, és még valami! - jutott eszembe szabályaimnak a kiegészítése. - Ha esetleg netalán tűzet szeretnél fújni, mert túlzottan elkapott a hév téged, jusson eszedbe a gondolat: Ha eddig nem öltelek meg, akkor meg lesz rá az okom, hogy megtegyem. - mondtam, majd félmosollyal hozzátettem: - vagy ha nem lesz ok, akkor majd kitalálok.
Azzal be is fejeztem a beszélgetést. Inkább a sültemmel próbáltam meg foglalkozni, nem próbáltam a sárkányra gondolni, hogy vajon mennyi veszélyt is rejthet. Talán a beszéde is bódítóan hathat az agyra, talán fel sem fogta azokat a mondatokat és a bennük lévő jelentést, amit mondtam neki, akkor viszont majd etetés után visszazárom a száját. Aztán majd azon is el kell gondolkodnom, hogy mit is kezdek ezzel a bestiával. "Hazavinni" nem tudom, túl nagy a tömege, megölni felesleges, ha az eddigieket nézzük, itt hagyni meg nem akarom egyedül, ahhoz nekem nem lenne szívem, hogy elviseljem. Bevinni a laborokba.. Ahogy hallottam, aki vagy ami egyszer bemegy oda, onnan többé nem jön ki élve, vagy intelligens állapotban.
Ahogy a tüzet néztem, a gondolataimba meredve, törökülésben gondolkodtam ezen, és még sok minden máson, amin éppen az eszem járt. Néha megforgattam a nyárson a húst, utána megint meredtem magam elé, mint valami bedrogozott páciens.
Az agyam egy idő után már régen nem a sárkányon, hanem inkább a múlton forgott. Mint oly sokszor, amikor nincsen mit csinálnom, itt is előjött az, hogy a semmit tevés közepette meredek magam elé és merengek a múlton, illetve annak megváltoztatásán. A merengés közepette egy szót motyogtam halkan, magam elé:
- Nerttua. - motyogtam, de azonnal rá is eszméltem, hogy körülöttem mások is vannak. Körbe néztem magam körül, de senkit nem láttam aki halhatta volna. Talán a sárkány az, de mivel nem szólalt meg eddig, inkább hagytam is és nem foglalkoztam vele. Talán nem is érti, hogy mit mondok neki, elvégre: Ő csak egy sárkány. *


A hozzászólást Duncan O'Neil összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 03 Jan. 2014, 13:38-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Pént. 03 Jan. 2014, 02:30

Szörnyen szégyelltem magam. Gyengeségemben több olyan hibát is vétettem, melyek olyan alapok voltak, hogy már fiókakoromban, tisztában voltam velük. Soha, de soha ne kelts zajt, főleg ne feleslegesen. Vártam az ütést, valahogy már az egész nem érdekelt, csak túl akartam lenni végre az egészen. Idegölő pillanatok voltak, de csak nem történt semmi.
„Csitt!”- hallottam, ami egyszerre volt megnyugtató, és szörnyen megalázó. Örültem, hogy nem a fájdalmasabb módszert használta, de a föld alá süllyedtem volna. Úgy éreztem, ennél szánalmasabb már csak nagyon nehezen lehetnék. Nem volt túl jó kedvem, de ezt egy külső szemlélő talán megérti. Egy darabig csak bambultam bele a semmibe. Minden bajom közül, kiemelkedett egy új. Elkezdtem unatkozni. Utáltam azt az érzést. Minden egyes falevelet beleégettem az emlékezetembe, elképesztő volt. Gondolkodtam mennyi idő telhet el, de ez számomra jelentéktelen információ volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak ott voltam, és néztem.
Egyszer csak ismerős illatokra kaptam fel a fejem (már amennyire tudtam). Egyértelműen a hús pompás illata csapta meg az orromat. Om nom nom. Előtört belőlem az éhség érzete, és mint egy hadsereg tombolt a gyomromban. Ez egy végtelenségnek tűnő pillanatig tartott, majd perifériámban megláttam az embert. Szörnyű bakancsával az orromra lépett, majd legnagyobb meglepetésemre elvágta az orromat szorító köteleket. Az első kellemes érzés, már egy örökkévalóságnak tűnő idő óta. Az ember bakancsát még mindig az orromon pihentette, míg közölt velem néhány játékszabályt, majd feltételezhetően visszatért az étel feltételezett helyére. Az információknak nagyon örültem, van még rá esély, hogy megúszom a történetet. Mondani akartam valamit neki, de a mikor hosszú idő óta először kinyitottam a szám. Hangok helyett, azonban csak a levegő távozott belőle. ~ Jellemző~ gondoltam magamban. A siker küszöbén a nyelvem mentene meg, de csak nem hajlandó működni.
Csupán valami halk hörgésszerűség, és az előbb hallatott nyüszítés ment. Utóbbiról inkább nem bizonyosodtam meg még egyszer. Próbáltam, de semmi. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mitől lehet.
- Ha esetleg netalán, tüzet szeretnél fújni, mert túlzottan elkapott a hév téged, jusson eszedbe a gondolat: Ha eddig nem öltelek meg, akkor meg lesz rá az okom, hogy megtegyem, vagy ha nem lesz ok, akkor majd kitalálok.
Nem szerettem az ilyen tréfákat. Ez ki is zökkentett a beszédkészségem visszaállítására tett kísérletek folytatásából. Jó is volna, ha még egyáltalán képes volnék rá. Már szinte semmim sincs hozzá, így ha akarnám, se tudnám felgyújtani a hátsóját. Bár nem lett volna nehéz rábeszélni, hogy próbáljam meg.
Nyitott szájjal már könnyebben tudtam levegőt venni. Az első dolog, várni arra, hogy visszatérjen a hangom. Addig is megpróbálok nem éhen halni a finom illatok között. Ha már van hangom, igen remélem, hogy sikerül jobb belátásra térítenem az embert és elenged. Ezzel a lehetőséggel számoltam, de egy elkeserítő dologgal szembesültem. Apró mozdulatokat végezve észleltem, hogy néhány testrészem csak igen fájdalmasan mozog. Még ha nem is törött el semmim, ez akkor is nagyon rossz fejlemény, mert ilyen fájdalmak mellett lehetetlenség kijutni a dzsungelből. Végtagjaim minimális terhelést bírhatnak csupán, valamint a frissen említett tűzokádós akcióm után a súlynövekedés hatására kizárt, hogy el tudnék repülni. Hogy az elvesztegetett gázt pótolni tudjam, legalább két vaddisznót kéne megennem egyszerre. Még ha az sikerülne is, akkor se jutnék messzire. Ilyen állapotban már csak az idő, vagy egy segítő barát az, aki segítséget tud nyújtani. Az embert elnézve, nem hiszem, hogy el tudna támogatni Eterniáig, vagy akár közeli, nem vexonusi faluba. De még ha meg is tudná tenni, miért csinálná. Elviekben ellenségek vagyunk. Nem tűnik szakadárnak, és amúgy is. A silasi seregből leszakadt emberek, tapasztalatom szerint nem ezen a környéken aktívak.
Már teljesen el voltam keseredve. Pusztán egy apró reménysugarat kaptam, amit az élet villámsebességgel vett el tőlem. Ha ki tudtam volna adni bármi hangot, abban az állapotban már csak ezt mondtam volna: Hagyj itt meghalni! Nem érdekelt már semmi. Megérzéseim megbízhatónak bizonyultak, és én nem használtam ki az menekülésemet eredményező lehetőségeket. Megérdemlem azt, ami történni fog velem, semmi kétség. Megsérülten, megszégyenülten már csak egy ütésre vártam… az utolsóra.
Fejemet lehajtottam, szememet becsuktam. Ne érdekelt már a fájdalom, az éhség okozta kín. Úgy döntöttem passzív leszek. Nem reagálok semmire, ami körülöttem történik. Amolyan elzárkózás volt ez. És az idő csak telt… Peregtek a pillanatok, jöttek-mentek a gondolatok. Visszagondoltam életem pillanataira, jókra, rosszakra egyaránt. Egyiknél sem éreztem szomorúságot, minden egyes emlék egy boldogító pillanat. Olykor-olykor azt is elfelejtettem, hogy milyen lehetetlen helyzetben vagyok. Mintha csak egy álom volna. A gondolataim tompultak, a szemem önkéntelenül is le akart csukódni. Sokszor ütöttek ki mostanában, de az egészséges fáradságot még meg tudtam különböztetni az ájulás borzalmas érzésétől. Végül is, miért ne aludhatnék? Az életem nem az én kezemben volt már, ez nyílván való tény. Egy jó kis pihenés. Utazás egy olyan helyre, ahol nem létezik a kín. A test ép, és erős. Vagy álmomban ugyan oda kerülök, ahol vagyok.
Kezdtem érezni, hogy az idő alatt elvesztettem a félelemérzetem. Itt vagyok a reménytelenség küszöbén, de mégis haragszom magamra azokért, amiket nem sokkal ezelőtt gondoltam. Nem voltam büszke arra, hogy ennyivel elfogadtam. Azt gondoltam már, hogy ha kell, kúszva mászok ki az átkozott dzsungelből, és fekvő helyzetből jutok át minden akadályon, legyen az szakadék, szikla, ophidian, ember, vagy éppen a szorító kötelek. Átjutok mindenen!
Egy pillanat alatt zökkentem ki a dicsőséges gondolatmenetemből, ugyanis hallottam, ahogy az ember valamit kiáltott. Nem értettem mit, mert a gondolatokból, és a háttérérzetből ítélve erősen félálomban voltam már. Reménykedtem benne, hogy nincs baj, a csend szerencsére ezt a lehetőséget támogatta. Alvás, most már tényleg. Kissé irreálisnak találtam előző gondolatmenetem, de nem tértem vissza a lemondáshoz. Valahogyan ezt is megoldom.
Álmomban sok mindent láttam, és éreztem. Futottam, repültem, családom is volt. Láttam magam kívülről. Az álomban akkor egyszer tudatosult bennem valódi helyzetem. Tudván, hogy az erősen sérült, egy mocsok testem, ott fekszik összekötve a dzsungel mélyén, így az álombéli, tiszta, erőtől majd kicsattanó énem egyszerre töltött el szomorúsággal és örömmel. Örültem, hogy láthattam még így magam. Igazából csak akkor kezdtem el értékelni mindent, amit az élettől kaptam. A lábaimat, a szárnyaimat, mindent. Álmomat ismételten félbeszakította valami.
Mikor kinyitottam a szemem, egy másik emberi hangot hallottam. Nagyon halk volt, és igen fura. Olyan, mintha abból a rádió nevű dologból szólt volna. Miután az érthetetlenül halk hang elmondta monológját, egy pityegő hangra lettem figyelmes. Ez is túl halk volt, ahhoz, hogy gondot okozzon, de mégsem volt jó érzésem, főleg, hogy a katonánk semmit sem reagált a hangokra. Talán elaludt ő is? Azt nem hiszem. Próbáltam megszólalni, de még mindig nem sikerült. Utolsó erőmet is összeszedve, egy hatalmas erőbedobással megmozdítottam a fejem. A nyakamat fogva tartó kötelek recsegtek-ropogtak. Még egy utolsó lendület, és siker. Ösztönösen hátrakaptam, de olyan pozícióba voltam kényszerítve, hogy nem tudtam hátranyúlni a többi kötélért. A belém nyilalló fájdalmak ellöktek a további próbálkozások esélyétől. Csöbörből vödörbe. Az ember nem fog örülni, hogy gondos munkáját így tönkretettem, valamint beszédhang híján, továbbra sem tudom közölni, még mindig békés szándékaimat. Vagy megint fejbe ver, vagy egyszerűen agyonlő, már csak ez kellett. Megpróbáltam enyhíteni a helyzeten, hogy fejemet a földre hajtva, megpróbáltam bűnbánó arccal a semmibe nézni. Ha látja, hogy a kierősködött szabadságomat nem használom ki, talán az jelzés lesz a számára. Biztosan ragaszkodtam a tervemhez, ám valami nem hagyott nyugodni. Még mindig hallottam a pityegést. Addig-addig idegesített, míg rá nem szántam magam a megfordulásra. Lassan, és feltűnésmentesen fordítottam a fejem, nyakam rettenetesen fájt, de kárpótolt, hogy megszokott vaksötét táj helyett, az ismeretlent nem láthatom. Láthatnám, csak sötét volt. Igen… sötét volt. Veszélyes mutatványom végképp értelmét vesztette, ugyanis kialudt a tűz, és semmit nem láttam abból, amit néztem. Még egy apró fényfoltot sem.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. 04 Jan. 2014, 20:28

* A tűz, ami előtt ültem és vártam a vacsorámnak a megsülését, egyre csak ropogott, pattogott és sercegett, ahogy a húsról lecsöpögő zsír lecsepegett a tűzre. A körülöttem lévő dzsungelt, a sárkányt - amiről már lassan kezdtem tényleg megfeledkezni, annyira nem csinált semmit -, az ophidianokat és magát az egész bolygót leszámítva, olyan érzésem volt, mint amikor még a Földön voltam, újoncként besorozva az Ír hadseregbe.
Ott sem volt másképpen a gyilkolás mint itt, annyi különbséggel, hogy ott még egymást gyilkoltuk halomra, és nem egy másik bolygónak a lakosait tizedeltük meg. Amikor véget ért a harc, leültünk a székünkre, sárbuckánkra, a földre, akinek mije volt, és egy tűzrakással ünnepeltük és űztük el a gondolatokat, leginkább az olyan gondolatokat, amik a gyilkolásról szólnak.
Ahogy azonban tüzet néztem, nekem mindig a háború jutott eszembe. Meleget adott, mint ahogy az izzadtság, ami a körülöttem lévő katonákból jön és felmelegíti a levegőt, égetett is, ahogyan azt a tüzérségi lövedék által kirobbantott, fehéren izzó lyuk teszi, és öl, ahogyan a puskából kijövő, torkolattűz kíséretében száguldó lövedék is teszi.
Hiába próbáltam másképp gondolni az elmúlt éveket, az emberben egy háborúnak az emléke az élete végéig a fejében marad, akár küzd ellene, akár nem. Volt, aki a fejében még hallotta a puskaropogást, az ágyból pedig néhány éjszakán arra kelt, hogy szerinte tüzérségi lövedékeket hallott becsapódni. A rosszabb eset az, amikor egy katona már nem tud aludni a félelemtől, vagy a belé rögzült emlékektől és azok szépen lassan az őrületbe kergetik.
Hátrébb araszoltam a tűztől, hogy neki tudjak dőlni egy fának, ami nekem pont egy tökéletes pihenőhelyet biztosított. Sajnos a tűzrakóhely építésének nem gondoltam arra, hogy a tűz melegéből valahogy jusson a "minibunkeremre" is, mert jelenleg az pont takarásban volt és ha bementem volna oda, akkor mindenképpen hűvösebb lett volna ott a levegő. Takaró nem volt nálam, ezért a közeli falevelekből csináltam magamnak "takarót", ami végül is megfelelt az elnevezésnek, mert akkorák voltak a levelek, mint én magam.
Néha megforgattam a nyársat, majd amikor a legelső elkészült, fújogatva próbáltam lehűteni, hogy ehető legyen a falat. Akkora volt, mint egy nyúl, de kihűlés után pár perc alatt eltüntettem ezt a bestiát, amit normális esetben legalább egy negyed óra alatt ettem volna meg. Az éhség sok mindenre rá veszi az embert.
- Fuh.. - leheltem ki a "lelkem", ahogy a csontot eldobva elterültem a fa oldalában. Megtöröltem a számat az uniformisomban, majd törökülésbe helyezkedve nekidőltem a fának, hogy a szememet egy néhány percre lehunyva, pihenjek egy kicsit. Legutolsó emlékem az volt, amikor a sárkányt néztem, és az ő alakját.

Álmomban a hajón voltam, azon az űrhajón, amivel idejöttem, erre a bolygóra, hogy a feladatomat végezve, parancsnak engedelmeskedve öljek, mint ahogyan azt a katonának kell.
Találkoztam mindenkivel, aki már nem volt velem akkor, amikor a hajóval megérkeztünk a bolygóra. Flewyn, Meryn, Larkin, Odran, Flom, a külföldi barátaim közül Erick, Tom, Isaac, Ákos, Blaise, Herleif és végül Friedrick. Velük akkor találkoztam utoljára, amikor még a Földön harcoltam és egy északibb, havas területre küldték azt a különítményt, ahol még épeszű ember fia sosem tért vissza. Már gondolatban akkor elbúcsúztam tőlük örökre, amikor kiküldték őket arra az átkozott fagyos vidékre, hogy visszavegyék a visszafoglalhatatlant.
A hajón szinte alig volt más az ismerőseim közül, olyan embereket láttam eddig, akikkel csak egy pár szót beszéltem, vagy talán még annyit sem. Emlékszem, hogy beszéltünk, de komolyabban nem ismertem őket azért inkább megpróbáltam velük is szóba elegyedni.
Nem szóltak hozzám, csak eltűntek, köddé váltak a szemem előtt. Egy folyosón volt még egy ismeretlen ismerős, hozzá is odamentem, de ő is köddé vált különös módon. Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, de lehatároztam, hogy inkább nem is foglalkozok velük, hadd tűnjenek csak el a szemem elől. Visszafordultam, de addigra nem a népes, baráti tábor fogadott engem.
Akik ott álltak előttem, azok mint az ellenségeim voltak. A földi emberek, akik megőrült elméjüktől a társaikra támadtak, az őrök, akiket megöltem a családom megmentésére tett kísérletemben, azok a nefenthek, akiket egy misszió során kellet megölnöm, a nem régen megölt ophidian katonák, és ami a legrosszabb: maga a sárkány is ott volt, a valamilyen csoda folytán.
Nem értettem, hogy miért van ott, elvégre ő még él. Neki élnie kell, nem szorítottam én meg annyira azt a kötelet, hogy megfulladjon tőle! Vagy talán éppen most ölték meg? Amíg én alszok addig őt megölik és én pedig most vagyok a halál torkában? Hogyan juthatok ki a torkából?
Ahogy ott álltam, a sárkány kilépett a tömegből, és lassú, egyenletes léptekkel közeledni kezdett felém, meg sem kérdezném, hogy mi okból. ~ Ha el ér engem és itt megöl, akkor az azt jelenti, hogy én halott vagyok. Nem engedem! ~ gondoltam, majd hátrálni kezdtem tőle, hogy a való életben is talán többet éljek. Hogy megpróbáljam felébreszteni magamat, elkezdtem csipkedni magam, néha lekevertem magamnak egy pofont, itt ott még magamba is rúgtam. Minél jobban éreztem, hogy semmiféle módszer nem vált be, hogy ebből az álomból kilépjek, úgy egyre jobban kezdett rajtam elhatalmasodni a pánik. Lassan már fel is hagytam a csipkedéssel, pofozgatással, értelmét nem látva inkább rohanni kezdtem, ahogyan csak tudtam, futva a halálom elől.
Rohanásom közben hallottam, hogy egy dobhártya szaggató üvöltés keretében valami nagyon nagy méretű dolog dönget felém, látszólag számomra nem jó szándékkal. De az istenek verjék meg, akkor sem akarok meghalni! Ha őt megölték akkor ne engem hibáztasson, ő nem keltett fel!
Rohantam, ahogyan a lábam bírta a strapát. Azonban rohanhattam én, ha a sarkamban négy darab láb lohol és egy hatalmas száj, ami ara vár, hogy széttéphessen és véget vethessen az életemnek, ami oly' fontos nekem. A rohanásom már odáig fajult, hogy mindenemet lekaptam, ami rajtam volt felesleg, csak hogy gyorsabban elinalhassak a veszély elől. Harci mellény, sisak, fegyver, még a késemet is eldobtam, csak hogy ne lassítson le.
Azonban hiába az igyekezetem, csakhamar beláttam, hogy nem körözhetem le a sárkányt, akármennyire is igyekszem. Előttem egy fal volt, amit emberi erővel lehetetlen volt áttörni, csak az segíthetett volna, ha egy páncélököllel meglövöm.
Ahogy hátranéztem, a nagy fehér sárkány ott volt mögöttem, én pedig előtte. Kaján vigyorral az arcán, tűzben forgó szemekkel figyelt engem, látszólag csak pár másodperc és lecsap.
- Még nem haltál meg.. - mondtam. - ha meghaltál volna, akkor azt tudnám.
- Valóban, közlegény? - kérdezett vissza egy hang, a sárkány szájából. Ismerős volt az a hang, tudtam, hogy hol hallottam utoljára. A rádiómban.
- Igen.. ott fekszel előttem, alszol és éppen álmodsz.
- Nem hinném, közlegény. - válaszolt a sárkány. Ahogy a szája mozgott, úgy arcmimikája is volt. Mint egy embernek, úgy ki lehetett ismerni az arcának minden vonását és változását. - maga még sok mindent nem tud arról, hogy mi is folyik körülötte. Tudta, hogy a sárkányoknak a harapása akár egy autót is kettőbe szelhet?
- Igen tudtam. Ahogy azt is tudom, hogy nem ez az igazi hangja annak a sárkánynak, akit én fogva tartok. Ez a rádiósom hangja..
A sárkány gonoszul eresztett felém egy kaján vigyort.
- Igazán pompás, hogy rájött a nyilvánvalóra. És tudja, hogy most mit álmodik?
- Nem, és nem is érdekel! Jobban szeretnék végre felébredni és nem a rádiósom hangján megszólaló sárkánnyal beszélgetni.
- Irtózik tőlem? - húzódott tovább a szája szélén a vigyor.
- Nem irtózom senkitől, elővigyázatos vagyok.
- Ezzel azt mondta ki, hogy fél tőlem. Lekötözött, majd egy sárkánnyak - annak a pompás "állatnak", amit maga nagyra tart -, a fejére lépett, hogy úgy közölje a szabályokat és ezzel lealacsonyítva őt valóban egy állat szintjére. Amit az ember nagyra tart, azzal nem bánna így, ha lehetősége lenne rá. - mondta. - Felmérgesíti ezzel, és ezt tudja maga is. Lekötözi, hogy ne ártson magának, amit "elővigyázatosságnak" nevez, ami valójában érthető. Miért nem ölte meg?
- "AZ" az ellenségem! Én a Venoxnus katonája vagyok, és jelenleg nem harcolok holmi "barbár hordában"! - üvöltöttem. A sárkány szájáról eltűnt a vigyor, most már csak mosolygott, nem villantotta ki a fogait.
- Úgy beszél, katona, minthogyha a másik oldalhoz húzná a szíve - tette föl a feltevést. - tán dezertálni akar?
- Miből gondolod ezt? Nekem nem húz semerre sem a szívem.
- "Én a Vexonus katonája vagyok, és jelenleg nem harcolok holmi barbár hordában". Ez, hogy így fogalmazzak, nem volt valami biztos kijelentés. Maga nem szolgálja a Silast. Ha így lenne, hogy-hogy a sárkány ott van még a dzsungelben, magával együtt? - kérdezett vissza.
Nem tudtam ere választ adni, nem akartam elárulni magamat azzal, hogy kimondom azt a mit a szívem mond. De ahogy láttam, az előttem lévő valami úgy is tudta, hogy mit érzek Silas és a hadsereg iránt, amiben jelenleg én is vagyok.
A sárkány arca kíváncsi formát öltött.
- Hm? Nos? Hirtelen bennakadt a szó?
- N.. Nem akadt bent. Amit mondtam, ahhoz továbbra is tartom magam. - mondtam a sárkány szemébe. Megpróbáltam neki a legjobban előadni a magabiztosságomat, de gondolatban tudtam, hogy az egész olyn mint amikor egy gyerek arról beszél, hogy nem ő ette meg az utolsó sütit, pedig a jelek nyilvánvalóan rá utalnak.
- Valóban így gondolja, vagy csak nekem próbálja meg bizonyítani az állítását?
Erre már végképpen nem akartam válaszolni. Benntartottam a szót, ami még formálódott, hogy "igen" legyen-e, vagy pedig "nem", de már látszott a végkimenetel. A sárkány elkuncogta magát.
- Ugyan, Duncan! - szólított a nevemen, majd közelebb hajolt. - Gondolja, hogy egy ember ne neheztelne arra az emberre, aki lemészároltatta a baráti egy részét, és ami a legfontosabb: a családját? Kiért is harcol pontosan? - kérdezte. - A pénzért? Azért a nagy hatalmú ércért, amit nirvaniumnak hívnak, netalán azért, hogy a feljebbvalói szemében nagyobbnak tűnjön, ezáltal magasabb rangot kapjon?
Nem. Maga nem harcol, még csak nem is teljesíti rendesen a kapott parancsokat. Hanem maga, katona, inkább szenved, mint szolgál.
- mondta a sárkány.
Ahogy ott álltam a sárkány feje mellett, valahogy úgy éreztem, hogy bármilyen érvet is sorakoztatnék fel az ő állításainak cáfolására, rájöttem, hogy tökéletesen felesleges volna. Igaza volt, már nagyon régóta csak ezen az úton járok.
A sárkány feje egy másodperc múlva kinyílt, majd aztán becsukódott.

---

- ÁH! - rázkódtam meg a fának a tövében, ahogy felkeltem a sötétben, egy megszűnni nem akaró, ismétlődő, csipogó hangra.
A szívem kalapált, leizzadtam és az izzadtságtól átázott felsőm miatt még fáztam is, így nagy valószínűséggel meg is fázhattam, vagy meg fogok fázni rövid időn belül, hogy ha nem cserélem ki a ruhámat - amit nem tehetek meg.
Kalapáló szívvel, de felálltam, hogy a táskámhoz érve kivegyem belőle a rádiómat, de akkor elestem valami keményben, ami mozgott is. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy egy pikkelyes nyakban estem el.
- Menj már innen! - szóltam rá, bár alap esetben ennél többet is kapott volna, mint egy goromba utasítást. A földön kúszva odaértem végre a táskámhoz, amit sebesen fel is téptem, hogy kikapva belőle a rádiót bekapcsoljam azt, és beleszóljak. Valahogyan közölnöm kellett volna a parancsnoksággal, hogy még mindig élek, csak útközben ez kiment a fejemből.
- Halló.. tessék! - szóltam bele, lihegő hanggal, ahogy csak a tüdőm bírta.
A rádióban nem szólt semmi, egy másodpercig néma csend. Aztán megszólalt az ismerős hang, a rádiós. Nem üdvözölt, hanem inkább egy évszámot mondott:
- 2058. március harmadika.
Egy pár másodpercig gondolkodtam, hogy mit is kérdezett. Nem értettem, hogy hol marad az üdvözlés és a de azután eszembe jutott a válasz:
- Harmadik világháború kitörése!
- Üdvözlöm, Árnyék. - szólt a rádió. - mintha csikit ideges lenne. Minden rendben?
- Igen.. Csak volt egy kis fennakadás, rossz álom. - válaszoltam.
- Álom? - kérdezett vissza. - Netalán kedve támadt ledőlni egy kicsit a dzsungelben, amikor azt a bázison is megteheti? Nem jelentkezett a felettesénél, a könyvelők már a halálára készülnek.
- Nem, nem, időközben akadt egy kis.. - itt megakadt bennem a szó, ahogy a sötétben ránéztem a sárkány kirajzolódó testére. - fennakadás.
- Miféle fennakadás?
Nem válaszoltam azonnal. Igazság szerint, most ahogy belegondoltam abba, hogy ha hívok segítséget, hogy ezt a sárkányt elvigyék innen a bázisra, hogy utána ezzel mi történne, nem akaródzott megtenni. Ha az ő helyébe lennék, akkor egyértelmű, hogy nem szeretnék kísérleti állat lenni, inkább legyek egy ideig olyan fogságban, ahol megvédenek, mint egy olyan fogságban, ahol agyalágyultként végzem és végül talán fel is darabolnak engem használhatatlanságom, végett.
- Ö.. Egy csapat ophidian rám támadt és a fegyverem hangjára nagy valószínűséggel felfigyeltek az elhaladó hadsereg hátvédjei. - mondtam. - Reggelig még kénytelen vagyok a dzsungelben maradni, eddig ez a legelőnyösebb pozíció amit el tudtam érni, körülöttem pedig hemzsegnek az ophidianok. - válaszoltam. Egy pillanatig csend volt a vonal másik végében - gondolom közölték a fejleményt, hogy nem haltam meg -, majd jött a válasz:
- Értettem, Árnyék. A központ holnap várja az érkezését. A dzsungel szélén ne várjon erősítést, a koordinátákat elküldjük, hogy milyen útvonal a legelőnyösebb.
- Vettem, központ.
- Központ kilép.

A táskán, fáradtan végignyújtózva terültem el, mint akit most vertek volna péppé. Aludhattam egy.. két órát, ha nem többet, mégis olyan voltam, mint aki semmit sem aludt az elmúlt egy napban. Talán a kaja tette, hogy olyanokat álmodtam, de különös módon emlékszem minden részére, amit álmomnak. Arra a részére pedig főleg, amikor a sárkánnyal beszéltem.
Felkászálódva a földről, a tűrakóhelyhez mentem, hogy meggyújtsam azt, és a nyársra rátűzzem az újabb vadat, amit megsütésre szántam. A tűz megint feléledt, bevilágítva azt a kis teret, ahol az elmúlt három órát töltöttük a sárkánnyal.
A hús megint sült, én pedig megint a fa alatt dideregtem, levelek között. Hogy megtörjem a csendet, a semmit tevés közben megszólaltam, az első, valódi szavamat intézve a foglyomhoz:
- Tudsz beszélni? Mond a neved. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Vas. 05 Jan. 2014, 01:37

A vak sötétség nem nagyon tetszett nekem. Az erőkifejtéstől erősen kimerültem, és az ájulás tünetei kerülgettek. Próbáltam szédelegve magam valahogy pozícionálni, de földhöz rögzítve ez nem nagyon ment. Fejemet leraktam a földre, de nem sokat ért. Már hányinger kerülgetett, de sikerült úgy helyezkednem, hogy csillapodjanak a tünetek.
Nagyon nem voltam ezekhez hozzászokva, és tudtam, hogy nagy baj lehet a szervezetemmel, ugyanis normális helyzetben nem produkál ilyeneket. De nem idegeskedtem rajta sokat. Nyakamat kiszabadítva már kényelmesebben tudtam helyezkedni. Ki tudja, talán még össze is kapom magam annyira, hogy kiszabaduljak teljesen. A katona még aludthatott, legalábbis nem tapasztaltam, hogy aktívan soraimban lenne.
Pihenés közben egyre égetőbb problémának mutatkozott, hogy tulajdonképp, egyedül fekszek lekötözve. A háttérben, a bokrokban mozgolódást hallottam. Mivel lehetett az egy egértől kezdve egy újabb csapat ophidianig, így bármennyi kínt is okoz, ki kell szabadulnom emberi barátom vendégszeretetéből. Nagy segítség, hogy az orromon már nem volt kötés. Vettem két nagy levegőt, és kaptam ismét hátra. Ezúttal is sikertelenül. A gerincemen végigjáró fájdalom megbénított már a mozdulat közben.
Mozdul, és fáj. Ismertetőjele annak, hogy nincs olyan nagy baj. Többszöri próbálkozásra sem értem el eredményt. Egyszer az egyik fogam beleakadt a lábamat fogva tartó kötélbe, de hosszú szenvedés árán se sikerült kárt tennem benne. Próbálkoztam, mocorgásomnak hála a kötelek is szépen ropogtak. Ezek az indák úgysem bírják már sokáig, gondoltam diadalittasan, de csak nem szabadultam a gondolattól, hogy egyedül nem nagyon fogok tudni kijutni a dzsungelből. Nem érdekelt már semmi. Nem akartam ilyen megaláztatottságban meghalni, így ha az életembe kerül is, de kiszabadulok. Hang még mindig nem volt képes elhagyni a torkomat. Ez most jól jött, mert a fájdalomtól hatalmasat üvöltöttem volna a következő kísérlet miatt. Igen, már tisztában voltam vele, de azért még kapok pár jelet a felől, hogy végtagjaim nincsenek a legjobb állapotban. Mozgatásra, annyira nem is, de erőltetésre rögtön riaszt. Már meglőhetném magam, ha el lenne törve, de szerencsémre talán nem. Ez nekem csak annyiban jó, hogy nem fog eldeformálódni, és így egy örök életre használhatatlanná válni az egyik, vagy akár az összes végtagom.
Életem végéig… Vicces volt a gondolat, lehet, hogy már a reggelt sem érem meg. Tenni kell róla, hogy megérjem! Ha jön valami, legalább megvédhetem magam, meg, ha már itt van (vagy nincs), az embert is. Rendezném a számlát, ha így lenne, és nyugalomban kínlódhatnék tovább elérhetetlen célom felé, míg el nem ér a végzet. Az már legalább nem volna ennyire szánalmas, mint amilyen most vagyok.
Szusszantam még párat, és próbálkoztam tovább. Mind ez idő alatt, nem telt el sok idő. Szépen összegondolt gondolatom után rájöttem, hogy még mindig csipog az istenek verése, valahol a susnyásban. A próbálkozások adta lendületben el is feledkeztem róla. Mikor már holtfáradtan esett vissza a nyakam a földre akkor hallottam újra az idegesítő hangot. Nem volt már sok erőm. Hiába aludtam előtte, megint az álmosság jött rám. Örömmel vettem azonban észre, hogy a kötelek lazultak, és már valamennyire tudom mozgatni a tagjaimat köztük. Belegondolva, hogy tényleg sikerülhet, kissé megijesztett, hogyan tovább. Hiába leszek kiszabadulva, elmenni nem nagyon fogok tudni. A katona sem fog repesni az örömtől, ha észreveszi, mit alkottam. Értem én, hogy az ő biztonsága, de az én biztonságom számomra fontosabb, és valahogy nem akarom rábízni. Hálás voltam azért, hogy nem hagyott a csatatéren meghalni, de lehet rosszabb sor vár rám, ha kivárom mellette a másnapot. Az erőm végleg elhagyott már, mikor mocorgást hallottam, majd egy kiáltást, végül gyors lépteket. Igen közelinek hallottam a lépéseket, mikor… a fehér szőr alatti pikkelyréteg, és a katona bakancsának találkozása igen nagyot csattant, aminek következtében, én majdnem megfulladtam, az ember meg felborult. – Menj már innen. – mondta nem túl kedvesen, de még mindig jobb, mintha megint fejbe vert volna. Odament a csipogó hang forrásához, és elkezdett vele beszélni. Hallottam minden egyes szót. Hallottam, és tudtam, hogy hazudik.
Pont, hogy engem hagyott ki a történetből. Nem értettem, miért nem szólt rólam a felettesének, de fuldoklásom közepette nem is nagyon értem rá foglalkozni vele. Egy jó darabig nem kaptam levegőt, majd sikerült felköhögnöm, nagy nehezen egy jó adag váladékot, és íz alapján… vért. Köhögtem még párat, míg éreztem, hogy tisztul az egész légcsövem. Mikor félájultan visszaesett a fejem a földre, mintha egy hang is kijött volna a számon. Halk volt, és lehet csak félreértelmeztem, de biztos akartam lenni.
- Tudsz beszélni? Mond a neved! – hallottam az utasítást.
Mintha csak a saját elmém adta volna ki a parancsot, már kezdtem egyre kevesebbet érzékelni a világból. Éreztem, hogy pillanatok kérdése, és összesesem. Már, ha lehet ennél „összébb” esni. Összeszedtem minden maradék erőmet, és a lélekjelenlétemet. Utolsó utáni esélyemet már tényleg nem hagyhattam ki.
- Na… Naaaa… - kezdtem bele, de elkeseredésemre, úgy éreztem több nem fog jönni. - Nassi. – kicsit meglepő volt a saját hangomat hallani a hosszú idő után. Valahogy jól esett. Mivel végre sikerült kimondanom, a maradék erőmmel, még pontosítottam. – A nevem, Ma’alsi… Nassi, de csak Nassi.
Sikerült! De a sikerérzet elmaradt, mert miközben az utolsó mondatot mondtam, képszakadás. Újabb álomkép jött elő. Kívülről láttam magam ismét. De tiszta, és erős önmagam helyett, a lekötözött, és vergődő énemet láttam. Azért igen érdekes volt az álomkép, ugyanis álmomban én magam, ember voltam, és mint bestiaként tekintettem az igazi önmagamra.
Volt már, hogy valaki más voltam álmomba, és a gondolataim úgy működtek, ahogy gondoltam, hogy működik annak, akinek a helyébe álmodtam magam. Azonban olyan még nem történt, hogy magamra tekintve a félelmet, és a viszolygást éreztem. Erős késztetést arra, hogy megöljem az előttem lévő szörnyet, vagyis magamat. Láttam egy fegyvert, amint belenézek az apró valamibe, amit célkeresztnek hívnak.
És emberi ujjaimmal meghúzom a ravaszt. És megint, és megint, majd tartom. A puskából megannyi töltény repül ki, rongyosra lőve ezzel tehetetlen testemet. Minél több lövés érte az eredeti testemet, annál távolabb kerültem az embertől, akit az álmomban megszemélyesítettem. Gondolatai, mintha hozzám intézett szavak lennének. Félelmet hallottam. Tömény félelmet.
Átfutott az agyamon, hogy ez esetleg nem is álom, csak külső megfigyelőként látom, ahogy az emberek egy csoportja hangos nevetésben törnek ki, meggyalázott tetemem körül.
- Vajon ennek az izének ehető a húsa? – hallottam a kérdést. Én magam már mindentől független külső megfigyelő voltam. Az ember, akit egy rövid ideig megszemélyesítettem odament élettelen testemhez, és egy hatalmasat rúgott bele. Majd egyenesen, mintha a szemembe nézett volna. Testetlen megfigyelőként ezt a jelenséget elég nehéz leírni. – Még nem! Tegyél róla, hogy ez így is maradjon.
Zuhanásérzet. Az egyetlen dolog, ami bármikor képes felébreszteni. Hatására azonban most csak belevágtam a fejemet a földbe. De úgy, hogy abba belereccsent az állkapcsom. Örültem, hogy még mindig hordoz a hátán az élet. Mikor csukott szemmel, gyorsan kipróbáltam, hogy működik-e még az állkapcsom, rájöttem, hogy szörnyen éhes vagyok.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Hétf. 06 Jan. 2014, 21:16

* A nyárson forgott már a második fogás, a nyelvem hegyén pedig hamarosan már éreztem is a második fogásomnak az ízét, amit saját kezűleg szedtem le.
Mint ahogyan az első harapás, úgy a második harapás is szinte a mennyekbe emelt engem, annyira fenséges volt annak a húsnak az íze, amit a foglyom előtt fogyasztottam el. Finom, ropogós bőr, ízletes hús, ami után az ember mind a tíz ujját megnyalja.
Ahogy a húsomat fogyasztottam, nem igazán törődtem avval, hogy a sárkány közben milyen kínokat élhet át az éhségtől szinte kettérepedő gyomrával, energiabevitel nélküli ájuldozása pedig már csak később kezdett érdekelni, amikor már én is jól laktam a saját ételemmel. Nem igazán tudtam hova tenni azt a gondolatot viszont, hogy ha adok neki enni, akkor mi is lesz azután. Én vagyok a fogva tartója jelenleg, ha viszont kiszabadul a sárkány, akkor lehet, hogy fordulni fog a kocka.
Viszont ahogy falatozgattam, közben hallgattam a sárkánnyak a nyögvenyelősen kimondott szavait. Hangja kissé mintha mély lett volna, de nem egy teljesen felnőtt sárkányéhoz tudtam volna tulajdonítani - mondom én, aki életében most lát először sárkányt -, inkább egy fiatalabb példányéhoz illett ez a hang, amint ami előttem küzdött a szavakkal. Hallatszott a hangján, hogy régóta szólaltatta meg a hangszálait, illetve, hogy valami ott nagyon akadályozza a beszédben.
- Iiigen.. alakul. - viccelődtem egy keveset a helyzetén, hogy kicsit feldobjam a hangulatomat. Vicces volt elsőre látni, ahogyan egy sárkány próbálkozik szavaknak a képzésével, holott eddig az ember azt hitte, hogy ők soha sem szólalnak meg, mert a sárkány nem értelmes lény, hanem egy állat. Hamar abba hagytam viszont, mert ha jobban belegondoltam, akkor hatalmasat tévedtem, mert ez a sárkány beszélt és látszólag jól tudott volna beszélni, csak volt valamiféle baja, ami meggátolta ebben. Vért köhögött fel, legalábbis a feje előtt lévő vércseppek erről árulkodnak.
Amint kimondta a nevét, bólintottam. ~ Ma Al' Sinassi.. Talán így kell ejteni. Ha az arabos kiejtésre megyek rá, akkor talán még helyesen is ejtem ki a szavakat. ~ gondoltam, majd visszanéztem a sárkányra.
A sárkány ismételten elájult és úgy tűnt, hogy nem is fog egyhamar felébredni. Nem is baj, addig sem fog zavarni, nem mozog és nem beszél - eddig sem tette -, ez pedig nekem így a tökéletes. Amíg ő aludt, én addig a nagyobb, már kibelezett növényevőnek a tetemét néztem, hogy vajon mit is kellene most csinálni vele. Arra a húsra nyilvánvalóan az várt, hogy megeszi valaki, ehhez kétség sem férhet hozzá. Azonban abba nem gondoltam bele, hogy kicsoda lesz az a szerencsés kiválasztott, ugyanis én már teleettem magamat a két darab, kisebb méretű állattal, ami alaposan megfeküdte a gyomromat. Túlenni nem akartam magamat, már így is túlságosan is elálmosodtam a kelleténél a teli gyomrommal.
Az egyetlen megoldás várt a húsra: a sárkánnyak el kell "pusztítania" az egészet, ami számára igen jó pillanat lesz, örülni fog majd neki. Na és akkor mit mondok majd én?
- ..Hát utána már semmit. - motyogtam magamban, majd téve a következményekre - a legritkább pillanataim egyike -, fel szurkáltam a nyársakra a húst, amit el is kezdtem sütni, hogy rendesen megsüljön a hűs, mire a sárkány felébred.
Úgy éreztem magam, mint valami "bébicsősz", aki éppen a nagyra nőtt fiának készíti a kajáját. Persze hülyeség volt az egész, mert a sárkány nem lehet a fiam, illetve a bébicsősze sem vagyok, én vagyok a fogva tartója. Mindazonáltal barátságosabb a hangulat, mint egy átlagos fogdában a foglár és a fogoly között, annyi különbséggel, hogy én nem kínzok meg másokat puszta szórakozásból - és remélhetőleg a jövőben még parancsra sem kell majd ezt tennem.

A hús szépen megsült, nagyjából egy óra alatt ehetővé varázsoltam a húst számomra. Elcsippentettem belőle egy darabot, megkóstolván-e nagyszerű étket, szívem szinte mámorban úszott a gyönyörtől. A sárkány reakciójára még egy fél órát kellett várnom, mikoron is jelezte a külvilág felé, hogy az ő feje bizony olyan kemény, hogy a földbe is beleveri.
A fegyveremhez nyúltam, biztos ami biztos. Minden ilyen mozdulatra ügyelnem kellett, főleg, hogy most meg fogom őt közeltenni úgy, hogy a sárkány lát engem és még a fejét is képes forgatni.
- Nem ajánlom, hogy ezt megismételd. - mondtam neki. - az agyrázkódás és a fejfájás az nem egy jó dolog. Viszont egy golyó a fejbe az okoz némi fejtörést. - mondtam, majd a tűzről levéve a húst, elétettem - a puskát persze rá tartottam, szükség esetén.
- Inkább ezzel foglalkozz. - azzal visszamentem a tűz mögé, ahonnan nézhettem, ahogyan azt a nagy állatot befalja, vagy ott hagyja-e. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd 07 Jan. 2014, 00:56

~ Aú! ~ A formám… Már kezdett jócskán elegem lenni a szisztémából. Nem elég mindez, de még álmomban sem hagy nyugodni ez a rémes helyzet. Az erőtlenségem újfent elkeserített. És még mindig nem akart felkelni a nap, aminek részben örültem. A dzsungel ophidianok jelenlétében nappal sokkal veszélyesebb, mint éjszaka.
Volt egy dolog, azonban, ami elgondolkodtatott. Érdekes volt, hogy pont gondolataim gondolkodtattak el. Észrevettem, hogy összeszedettebbek, és sokkalta gördülékenyebbek a hipotéziseim. Belső fogalmazókészségem is választékosabbá vált. Az agyam pillanatok alatt a probléma megoldására állt rá. Lehet, hogy csak az ütés kellett neki. Egy-két pillanat, és a nem is tűnt annyira kilátástalannak a dolog, tekintve, hogy kicsit meglazítva magam, kényelmesebben tudtam helyezkedni.
Szabaduló terveim nem tartottak sokáig. Hamarosan igen jó illatokra lettem figyelmes, s mintha ezer sárkány ereje költözött volna belém, fejemet odakapva azonnal belekezdtem a falatozásba. Nem tudtam miféle hús az, de igen sok volt belőle. Hamar elfogyott az étel, de csak egy jókora böfögés után, mikor békésen visszahajtottam a fejem a földre, akkor jöttem rá ennek a táplálkozásnak az életmentő hatásaira. Eszembe jutott egy alapvető szabály, ami igen ismert a sárkányok körében. Üres hassal halott vagy.
Ez a mondás, vagy törvény alapja egy különleges emésztési folyamat, melynek során a szépen elpazarolt, könnyű gáz újratermelődik. Így érzetre ez még el fog tartani egy darabig, főleg, hogy este van, és hogy nem mozgok. Ez jócskán lelassítja az anyagcserét, így amíg megfelelő mennyiség termelődik, addig fogolyként kell működnöm. Nem volt ínyemre, de még mindig jobb volt, mint a biztos halál. Bár felfedtem az ember előtt beszélési képességemet, feleslegesen nem állt módomban használni.
Még egy pihenés, remélhetőleg szabadulásom előtti utolsó. Már csak azt kell kitalálnom, hogy nem fogja zokon venni a katona, hogy passzolom a további vendégeskedést. Tulajdonképp ezek után nem nagyon izgatott a lelki világa, de még mindig nála volt a puska. Gondoltam rá, hogy elegendő mennyiségű katalizátorral talán egyszerűen elporlaszthatnám a kötelekkel együtt, de egyrészt nincs elég platina hozzá raktáron, másrészt megint pazarolnám a még meg sem termelődött, életet jelentő gázt. Meg úgy voltam vele, hogy… nem is tudom. Nem akartam ártani az embernek. Bármennyire is haragudtam rá, az esti élmények miatt, akkor is megmentette az életem, és még enni is adott, ami nálam a megfelelő minőségű kiengesztelés.
Gondolataimban való merengés közepette jutott el a tudatomig, hogy egy vidáman táncoló tábortűz fénye világítja meg a helyet. Ehhez elébb fel kellett fognom, hogy amaddig vaksötét volt. Ahogy telt az idő, egyre erősebbnek éreztem magam. A fejem kitisztult, minden tompa érzést, erősen szúró fájdalom vett át. Azokon a helyeken, ahol zúzódott testemet kötelek érték, ott igen erős volt a fájdalom. Láthatóan szenvedtem tőlük egy darabig, míg hozzá nem szoktam. Azonban a rengeteg tanulás már jelét is adta a szituációban. Annyi hangot se hallattam, mint egy légy, amikor leszáll egy levélre. Bár kissé kapálóztam, a lehető legkisebb észrevétellel csináltam azt is.
Nem változott a tény, miszerint a lábaimon képtelen lennék elhagyni a dzsungelt. Sőt, bár a sérülés nem olyan veszélyes, további kezelésre van szüksége végtagjaimnak. Csak ügyesen, gondoltam magamban, mikor morgó hangot hallottam a hasam irányából. Néhány pillanat telt el csupán, de éreztem, hogy nem bírom tovább. Ha még egy órán keresztül nem csinálok semmit, abba beleőrülök. Tőlem igen szokatlan módszert találtam ki a probléma kezelésére.
- Milyen szép esténk van, nem, de bár? – kezdtem bele, mosolyogva a bajszom alatt. Hallottam ugyanis az alá kommenteléseket, és igencsak be akartam bizonyítani, hogy nem egy ostoba állat vagyok. A lehető legdiplomatikusabb formámat igyekeztem mutatni. – Elnézését kérem, ha bármiben is megzavarom. – nem sok hiányzott, ahhoz, hogy elnevessem magam. A hivatalos stílusom jobban alakult, mint gondoltam. – Gondoltam, egy ilyen csodálatos barátság megalapozása után, talán benne lenne egy kisebb csevegésben. Bár én már elárultam a nevem, jómagam nem értesültem az ön nevének mi voltjáról.
Miután bedaráltam a szöveget, és utalásban rákérdeztem a nevére eszembe jutott, hogy az érdekes beszédstílus nem túl, jellemző arrafelé, ahol lakom. Próbáltam keresni a társadalmi réteget, vagy fajt, ahol így beszéltek, de csak nem jutott eszembe. Aztán hirtelen egy kép villant be. Ahogy fedezem fel az emberi raktárt, ahol, mi véletlen, pont, sérüléseim miatt tartózkodtam kényszeresen. De még mindig jobb volt, mert nem voltam lekötözve. Igazán kíváncsi voltam mit lép erre az ember. Egyre növekvő erőm mellett sem akartam csatába keveredni vele, de ha már kilőttem az utolsó lehetőséget is, nem marad más választásom. Így, vagy úgy, de reggelre, már nem itt leszek.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Csüt. 09 Jan. 2014, 19:43

* Nem csalódtam az eddig is csodálatos érzéseimben, a sárkány, amint letettem elé a húst, mint valami kiéhezett vad, azonnal rávetette magát az elé lerakott húsra, és pikk-pakk, egy pár perc alatt eltüntette azt a húst, ami én két nap alatt tudtam volna csak megenni, akkor is úgy, hogy egész állónap csak azt eszem és semmivel nem foglalkozom.
Mi tagadás, nem volt egy egyszerű feladat a táborhoz cipelnem azt a nagy dögöt, amiért olyan sokat szenvedtem. Többször meg kellett állnom, mire erőt gyűjtöttem és felemelve azt a nagy állatot, ismét elkezdhessem azt a hosszú és fáradalmas utat továbbhaladni, hogy legyen mit ennem - és "ünk" -, estére. Ezért pedig igenis azt mondom, hogy megérte fáradni, cipekedni, hogy láthassam, amit oly sok ember nagyon ritkán lát, és akkor is ő van a sárkány alatt.
Ahogy elnéztem, ahogyan a sárkány eszik, tanulmányoztam a testét. A lábaival most ugyan úgy néz ki, mintha egy kilapított gyík lenne, ami éppen a vacsoráját eszi. Amikor viszont a lábain állt, akkor valóban egy fenséges "állat" volt, azok a lábat szinte bármit megtartanának. Még így, nézni ahogyan azt a több kilós állatot eszi, így is fenséges volt figyelni, ahogyan darabokra tépi és mind befalja azt.
Miközben néztem, ahogyan a sárkány fogoly vígan falatozik, addig én a fegyveremet álltam neki tisztítani, hogy később ne ragadjon be. Pár nappal ezelőtt egy gyakorló lövésen ragadt be a fegyver - amit azóta kitisztítottam. A fegyverbiztos, illetve a bajtársaim szóltak nekem, hogy ugyan a mesterlövész puskáknál kevésbé gyakori, ám azok is képesek egy bizonyos használat után produkálni ezt a hibát, hogy beragadás. Tisztítani kell azt is, mint minden fegyvert, mert hogy ha ott ragad be ahol nem kéne, akkor nagy bajban van az illető.
A térdemre tettem a fegyveremet, szétszedtem, majd egy rongydarabbal tisztítani kezdtem a fegyver belső szerkezetét. Eltart majd egy ideig, de ha folyamatosan olyan események fognak engem megszakítani, mint amit a sárkány produkált, akkor örökké fog tartani, úgy érzem.
A sárkány, ahogy befejezte az evést, jóllakása jeléül egy akkorát böffentett, ahogy akár egy háznak az oldalát is kivitte volna. Megugrottam, majd ahogy meglepődötten ránéztem az elégedetten mosolygó sárkányra, csak ennyit mondtam:
- 'Eks. - Mondtam a szlengesített változatát az "egészségedre" szónak. Valahol, azt hiszem japánban ez valóban azt jelentette anno, hogy "ízlett az étel", így aki oda ment és netalán ebéd után el böffentette magát, az kultúrembernek számíthatott.
Engem annyira ez nem izgatott, ha a sárkánynak ízlett, akkor szíves egészségére neki. Csak remélem, hogy szellenteni azért nem fog, mert akkor talán még a tűz is kialszik, azon kívül, hogy a szagtól meg fogok őrülni.
Amikor viszont azt hittem, hogy ez volt a jéghegy csúcsa, hatalmasat tévedtem: a sárkány megszólalt - ugyan az engedélyem nélkül, de ez csak másodlagos volt -, méghozzá olyan.. elegánsan, hogy azt hittem, hogy rossz planétán vagyok. Soha, még életemben egyszer sem hallottam így beszélni egy sárkányt, nem is vártam volna tőle, hogy hozzám így szóljon valaki. Emberekből kinézem, de.. egy sárkánytól ezt abszurd volt hallani.
Egy pillanatig csak ültem mereven meglepetten, néztem a mosolygó, nagy fehér bajszos arcába, majd a tenyerembe temetve az arcomat röhögni kezdtem. Ez a hangnem velem szemben egyszerre volt aranyos és vicces is, leginkább arra értem a viccet, ahogyan próbálta utánozni az arisztokratikus hangnemet, felém mutasson valamit, amire nem jöttem rá. Egyáltalán nem volt baj, hogy így szólított, ez engem nagyon is megnevettetett, de azért olyan "oké, fejezd be" beütése volt nálam a dolognak. A sárkány inkább beszéljen úgy, ahogy ő akar, de erre előbb inkább figyelmeztetem, mert ez így borzasztó volt.
- Oké.. oké, akkor.. - talán az istenek a megmondhatói, hogy mennyire próbáltam meg nem röhögni, de akkor sem sikerült ezt teljesítenem.  Nem nevettem ki hangosan, mert az már valóban felért egy "bunkó" kinevezéssel, de a tenyerembe temetve az arcomat megint megálltam nevetni.
Amikor kinevettem magamat, megpróbáltam egy komoly fejet mutatni a sárkány felé.
- Fhuh.. szóval: Ha legalább megszeged a szabályt, akkor inkább ne így tedd. - megint elnevettem magam. - mivel kivételesen jó "belépővel" nyitottad meg ezt a csevejt, inkább megadom a szót, beszélhetsz amíg akarsz. - mondtam neki. - de inkább előre szólok: ezt a.. "magázós", "jó uram, kancellár és jó királyom" hangnemet hanyagold, hacsak nem az a valódi szándékod ezzel, hogy engem a halálba röhögtess. Ezt másoknál sem kellene produkálnod, ott még nagyobb kinevetést kapsz.
Nevetve megráztam a fejem, majd miközben felvettem a földről a nevetés miatt leejtett rongyot, belekezdtem a válaszokba:
- Szép esténk.. lehetne szebb is, hogy ha mondjuk a saját ágyamban lennék és nem egy "arisztokrata sárkányt" hallgatnék. Nem tudom mi volt ezzel a cél, de figyelemelterelésnek tökéletes, illetve egy viccel is felért. - mondtam. - Nézzük mi a második.. a megzavarás sikeres volt, vicces volt hallgatni téged, illetve..
Itt gondolkodtam. ~ "..Egy ilyen csodálatos barátság megalapozása után".. elég érdekes kijelentés, sosem gondoltam volna, hogy ez a sárkány engem a barátjának tekint azok után, hogy fejbe ütöttem és mondhatni megfenyegettem. ~ gondoltam. A vállamat megvonva, válaszoltam neki:
- Nem hiszem, hogy valóban olyan "barátságos" lenne a légkör kettőnk között. Én inkább úgy fejezném ki, hogy "barátságosabb", elvégre te még nem téptél szét engem, én pedig nem lőttelek szitává, ellentétben a legtöbb ember-sárkány kapcsolatok kilencvenkilenc százalékával. Az az egy százalék is mi vagyunk. - mondtam.
Hát igen, ami igaz az sajnos igaz: nem kedveljük egymást, illetve a az egész bolygó utál minket embereket, amiket teszünk. Nem véletlenül, az emberek se szeretnék azt a fajt, aki betolakodik és mészárolja az eredeti bolygónak a lakosait. Érthető ez a kölcsönös utálat.
- A nevemről meg annyit, hogy a nevem.. - itt megint megakadtam. Nem akartam felfedni magam, elvégre milyen őrült az, aki felfedi az ellenségének a nevét. Ha viszont azt nézzük, hogy a sárkány még mindig él, akkor nem az ellenségem, különben már nem élne. Ha pedig az ellenségem marad ezek után is, akkor legalább emlékezni fog rám: - Duncan vagyok. Duncan O'Neil. A Föld nevű bolygón születtem, Írországban. A Földről jöttünk, ott van a szülőbolygónk ahol az ember kialakult. - mondtam neki. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Pént. 10 Jan. 2014, 20:03

Mocorogtam egy keveset. Tudtam, hogy hamarost képes leszek önerőből elhagyni a helyet, de amilyen jó kis társalgás volt kiindulóban, adtam még egy esélyt a békésebb útnak.
- Köszönöm, Duncan! Látom, elértem a kívánt hatást. - vigyorogtam az arcába, ami a mozdulat okozta fájdalomtól inkább egy fura grimasznak tűnhetett. – Furán beszéltek, ti emberek. Na, de tisztázzunk valamit rögtön az elején. – gondoltam megkönnyítem a dolgát. – Nem kell nekem bemutatni az embereket, ugyanis már volt hozzájuk szerencsém. A légkörről pedig… Volt már rosszabb is. – igaz, gondolkodtam, hogy volt-e, de végül úgy döntöttem, hogy lényegtelen.
Nem figyeltem Duncan reakcióit. Az ember nem szólalt meg, ami engem kissé frusztrált. Mintha várná, hogy folytassam, aminek velejárója egy sürgető érzés. Figyeltem a beszédemre, ugyanis észnél kell lennem, mikor mit mondok. George-al nem voltak ilyen problémák, erre tisztán emlékszem. Hát persze!
- Jut eszembe. Nem is most vagyok először ebben a helyzetben. Csak legutóbb kicsit kényelmesebb volt a helyzet. Mondhatni nagyobb volt a mozgástér. Egy olyan emberrel ismerkedtem ott meg, aki igen jó barátom lett. Hasonlóan, mint te, ő sem lőtt le, bár nem sok hiányzott hozzá, hogy általa végezzem be. Végül segített, csak számára nem ért túl jól véget a történet… - itt kicsit elgondolkodtam. A nosztalgiázás közben eszembe jutott, mekkora ökör voltam. – Nem én támadtam meg, hanem rájöttek, hogy egy raktárban rejteget. Nem tudom mit tehettek vele. A katonák nem voltak túl boldogok, amikor ránk törték a jókora ajtót.
Valahogy így értettem, mikor korábban arra gondoltam, hogy még veszélyes lehet, ha kinyitom a szám. Elgondolkodtató volt számomra az emlék. Már másodjára történik meg, hogy sokat kockáztatva mentenek meg emberek. Bár Duncanen erősen érződik a felettesei iránti hűség, mégis a felelősségre vonás veszélyének teljeses tudatában mégis segít nekem túlélni. Még ha kissé gorombán is, de segít. Nekem, aki elvileg az ellensége. Egész életemben, azt hallgattam, hogy vannak jók, és gonoszok. Kissé enyhébben, két szembenálló fél. A két szembenálló fél, minden esetben csak a saját érdekeit tartja szem előtt. Ennek értelmében minden ember célja a mértéktelen gyilkolás, és az otthonaink kifosztása. Ennek értelmében, Duncannek egyszerűen hagynia kellett volna meghalni a susnyás közepén. De nem tette meg.
Hajnalodott. Kezdtem a nap első sugarait felfedezni a horizonton. Nem örültem neki annyira. Nem tudom mennyi idő telhetett el a párbeszédünk óta, azt sem tudom, mondott-e valamit az ember. Valahogy belebambultam a világba. Sokszor fordult elő velem, de akkor valahogy nagyon nem jött jól. Éreztem, hogy már képes lennék kiszabadulni, és elrepülni. De igen sokat gondolkodtam rajta. Érzetre, már a lábaim is sokkal jobbak voltak. Mióta kaptak egy kicsivel nagyobb mozgásteret, percről, percre terhelhetőbbek. Valószínű, hogy a véráramlás helyes működése váltotta ezt ki. Ha akartam volna, már kiszabadulhattam volna. Mindig átfutott az agyamon, de egyszer sem cselekedtem, és nem értettem a mi voltját.
Nekem is, Duncannek is a legjobb lenne, ha gond nélkül haladnánk el egymás mellett. A gondot okozhatta az is, hogy a jókora puska még mindig az embernél volt. Az a nagy, és erős, és hangos puska… Akkor esett csak le. Rossz előérzetem, ami nyomasztott már egy ideje. Visszagondoltam kalandunk kezdetére, és rá kellett jönnöm, hogy lépnünk kell, de hamarost. Ki tudja Duncan mit csinált a vélhetőleg legyőzött ophidianokkal, de hat belőlük már nem kevés. Még ha nem is komolyan, de a sereg észreveszi a hiányt, más esetben az el nem temetett testük vonzzák oda a veszélyesebb ragadozókat. Kissé ideges lettem, tudván, hogy nem tudtam koordinálni magunkat, hogy hol is vagyunk.
Az ember fizikai erejéből kiindulva, nem lehetünk messze a csata helyszínétől. Ha egy apró esély is mutatkozik arra, hogy valaki felfedezi a legyőzött ellenfelet, márpedig mutatkozik, akkor, az nem érhet minket meglepetésként. A korábban hallott nesz a bokorból, nem volt javító tényező. Most először valami tervféleség futott át bennem, ami segíthet abban, hogy elhagyjam a helyszínt anélkül, hogy lelőne az ember.
- Figyelj… Duncan. – kissé furcsa érzés volt megszólítani. – Nem hinném, hogy itt kéne megvárnunk a reggelt. Lehet ostobaságnak foghangozni, de el kell tűnnünk, amíg csak lehet. Nem kis esély mutatkozik arra, hogy hamarosan társaságot kapunk. Nagyobbat, mint legutóbb.
Kalapáló szívvel vártam a választ. Lehet, hogy az okfejtésem mondvacsináltnak tűnhet, vagy szabadulási vágyam miatt az is, de attól még az ember válasza adja meg, hogy is lesz. A válasza fogja eldönteni, hogy ez az örökkévalóságnak tűnő rémálom a végéhez ér, e. Egy biztos. Ha ennek vége, és soha többet nem megyek be a dzsungelbe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. 11 Jan. 2014, 00:22

* Hatalmas figyelemmel hallgattam a sárkánynak a szavait, számomra élvezet volt hallgatni, ahogyan egy sárkány egy emberhez - méghozzá hozzám -, beszél, intelligensen és emberi módon válaszolva minden kérdésemre. Voltak saját gondolatai, megérzései, véleményei a dolgokról és azokat úgy mondta ki, ahogyan mi emberek szoktunk kommunikálni egymással - avagy ahogy látom, sok embernél kulturáltabban is beszél, sárkány létére. Ez a rövid, de számomra igen sokat mondó beszélgetés átformálta a bennem lévő, sárkányokról és talán egyéb itt élő fajról alkotott képemet, ami kialakított a saját agyam a jelentések és a háborús tapasztalatok során.
- Hm. Hát, máshogyan nem tudunk egymással beszélni, mi nem tudunk telepatikusan üzengetni egymással, mint ahogyan azt gondolom ti, vagy egyéb lények itt teszik azt ezen a bolygón. - mondtam, miközben tisztítottam a fegyverem zárszerkezetét.
Hallgattam a másik emberes történetét, amit megint csak nagy érdeklődéssel figyeltem. Eleinte kissé szkeptikusan álltam a történethez, nem hittem el, hogy egy sárkány képes volt behatolni egy bázisra, főleg, hogy a bázisokat fokozottan őrzik - egyet kivéve. Ennek ellenére képes voltam valahogy bemesélni magamnak, hogy a sárkány ezt valóban átélte, ugyanis lehetséges, hogy ha nem így lenne, akkor hozzám is másképpen szólna. Nem kedves lenne, hanem inkább agresszív, így lehet benne valami amit elmondott. Örültem annak, hogy nem csak én vagyok úgy vele, hogy nem mindig kell a véresebb utat választani, ennek nagyon örültem gondolatban.
A történetnek a vége véleményem szerint nem volt jó. Persze nem mondtam ezt ki, nyilván nagyon felhergelném, hogy ha kimondanám azt, hogy vélhetőleg a fickót kivégezték árulás vádjával, vagy egyéb ok miatt. A történetre csak bólogattam.
Ahogy a percek múltak, hamarosan azok órákká nyúltak, ahogy az éjszakában egyre beljebb nyúltunk. Ezt a sárkány is megérezte, ugyanis szóvá tette nekem, hogy menni kellene valami békésebb éghajlatra.
Furcsa volt hallani, hogy.. engem, egy embert egy sárkány a keresztnevemen szólít, sohasem gondoltam volna, hogy ez is megtörténik. Meghallgattam a sárkányt, majd az égre néztem. A horizonton már kezdett vörösen felbukkanni a napnak az első sugarai, ami azt súgták mind a kettőnknek, hogy itt a vége, rövid időn belül indulnunk kell, különben bajt hoz ránk a reggel.
A fa tövében kinyújtóztattam magamat, majd ó erősen megroppantottam a nyakamat, ami a kelleténél egy kicsit jobban elzsibbadt. ~ Talán lehet benne valami amit mond. ~ gondoltam. ~ Minél előbb elindulok vele, annál előbb haza is fogok érni és alhatok egy jót. ~ gondoltam magamban.
A fegyveremet összeszereltem, majd a fának támasztottam. A késemet elővéve a sárkányhoz léptem, majd azt mondtam:
- Talán igazad lehet. - mondtam, majd az oldalán lévő indát megfogva levágtam azt. Megint megérinthettem a sárkányt, ami talán egy egyszerű, ilyen rövid életű halandónak olyan nagy áldás lehetett ilyen időkben, minthogyha egy évig egy luxus lakosztályban élhetne. Hihetetlen volt.
Ahogy láttam azonban, a sárkány már megtette a magáét, ami a szabadulást illeti. A kövek elmozdultak, az indák pedig elrepedtek, nem sok kellett volna ahhoz, hogy végleg kiszabaduljon.
- Ahogy látom, már nem is kell levágnom rólad a többit. - mondtam, majd sietősen párat hátrébb léptem. A fegyveremet egy ideig néztem, hogy mit is kezdjek vele, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogok vele hadonászni és egyéb hirtelen mozdulatot tenni. Komótosan a vállamra akasztottam, a késemet pedig eltettem a tokjába, ahova való. Részben, de ez már nálam a kezdeti bizalmat jelentette.
- Elég nagy bajkeverő lehetsz, ahogy elnézem. - mondtam. - legközelebb inkább kerüld el ezt a helyet a magad biztonsága érdekében is. Ha a többi emberhez méltóan cselekedtem volna, már nem élnél, vagy éppen egy cellában kuksolnál a bázison. - magyaráztam neki.
- Remélem megérted, hogy amit tettem, azt a saját érdekemben tettem. - a vállamon megigazítottam a fegyvert, majd megroppantottam a hátam. - Nem volt bennem rossz indulat vagy egyéb, azonban én katona vagyok, nem pedig orvos vagy kórházi nővér. A durvaság, az óvatosság, a folyamatos veszély érzet és a rettegés formált engem ilyenné, ami most vagyok, ezért tettem azt úgy és ahogyan, amit. - mondtam, és begomboltam az uniformist a nyakamnál a hideg miatt.
- A főútig még elkísérhetlek, utána viszont szétválnak az útjaink. Talán örökké, aztán majd valahol találkozunk, vagy a túlvilágon.. vagy rosszabb esetben a csatamezőn. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Ma'alsinassi
Abyssion
Abyssion

Hozzászólások száma : 86
Hírnév : 3
Regisztrált : 2013. Nov. 04.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Sopron

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
350/500  (350/500)
Elem/Kaszt: Szél

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. 11 Jan. 2014, 16:32

Végre, végre… végre. Kissé idiótának éreztem magam, ugyanis legelső konfliktus előtt megejthettem volna ezt a beszélgetést, és már otthon lehetnék én is. Duncan közel jött, hogy az indákat elvágja. Kissé megdobbant a szívem, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy a még mindig eléggé instabil alapon álló bizalmára, hogyan fognak hatni, szökési kísérleteim.
Látszólag nem vette zokon a próbálkozásokat, de a „már fejezd is be, amit elkezdtél” alapon hátralépett, hogy majd én intézem a többit. Nem vágott mellbe a dolog, sőt, talán még örültem is neki. Jól rákészültem, majd a frissen szerzett erőmmel, utoljára az indáknak estem. S végre valahára, sikerrel járt a próbálkozás. A kötelek elpattantak, és már fel is kaptam magam.
Kissé szokatlan érzés volt egy örökkévalóságnyi idő után a saját lábaimon állni, és újra körbetekinteni, ám nem tartott sokáig. Tagjaim zsibbadtsága, és a fájdalom hatására a mutatvány vége, egy szép nagy borulás. Nevetséges lehettem, ahogy az emberhez képes monumentális nagyságommal, mint egy fa dőlök a föld irányába. Szerintem volt inkább szánalmas.
Nagy nehezen feltápászkodtam. Négy lábamból pusztán egy volt, ami tényleg nem bírta a terhelést, a többi rendben volt, úgy ahogy. A felkelő nap, már elég fényt adott ahhoz, hogy körbe tudjak tekinteni a tájon. Az érzés leírhatatlan volt. Ahogy a hétköznapok alatt teljesen megszokott dolgokat egy időre elveszítjük, majd újra magunkénak tudhatjuk. A színek, a formák, a látvány, teljesen átértékelődött bennem ezeknek a teljesen átlagos dolgoknak a jelentősége. Ahogy körbetekintettem, láttam, hogy nem nyomtalanul jutottunk el a rejtekhelyünkig. Egy kisebb emelkedőn számos nyom utalt arra, hogy közelmúltban legurítottak ott egy nagyobb dolgot. Pont akkorát, mint… én. Persze az ember nem nagyon kezdhetett semmit, hisz kézi erőből nem nagyon tud egyedül elmozdítani.
Reménykedtem benne, hogy figyelmeztetésem valóban alaptalan, ugyanis még egy harcot már nem élnék túl. Az előzőben is szépen elintéztek… Óvatosan, de mégis magabiztosan indultam meg a nyomok felé. Az ember kíséretet ígért az ösvényig. Bár már túl akartam lenni az egészen, mégis kissé elszomorított, hogy elvállnak útjaink. Nem volt a legjobb kalandom, de végétére is nem csalódtam az emberben.
Ahogy lassan botorkáltunk elgondolkodtam rajta, hogy mekkora palettáját ismertem már ki az emberi fajnak. Komolyan, amennyi van belőlük, mindenki más. Bár számomra nem idegen az, hogy nem ösztönből cselekszem, egy ember számára úgy látszik ez magától értetődő. Számos, a természet által írt szabályt szegett meg azzal, hogy életben hagyott, mégis jól járt el. Egy ophidian, vagy nefenthro, vagy akár a saját fajtársaim is gondolkodás nélkül szabnának szét bárkit, ha tudják, hogy ellenséggel van dolguk.
Logikusan merül fel a kérdés, hogy vajon annak a bizonyos Silasnak az emberei, valóban ellenségnek tartanak-e minket. Eddigi tapasztalataim alapján, igazából csak rendesen összezavarodtam. Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy van, aki igen, van, aki nem. Van, aki ostoba állatoknak tartanak, van, akinek szent meggyőződése, hogy ki kell minket irtani. Olyanok is vannak, akik egyszerűen, saját életüket kockáztatva szembefordulnak Silassal. De még ezeken a csoportokon belül is még további alcsoportokat lehetne felfedezni, és még mélyebbre, és mélyebbre jutva elérnénk magát az egyént is.
Sikerült magam rendesen összezavarni ezzel a gondolatmenettel, de mire kijózanodtam belőle, már láttam az ösvényt. Az ösvény, melyre nem akartam rálépni, és már egy napja próbálok visszajutni. Ahogy ráálltam a kitaposott ösvényre, és eltekintettem az irányba, ahonnan jöttem, mintha a mennyei fény hívott volna magához.
Lehet, hogy még csak az is álom volt. Lehetetlennek éreztem a helyzetet. Előző nap, már mindenről lemondtam. Tudtam, hogy ott fogom hagyni a fogam, és már a végére készültem. Valami miatt viszont csak álltam, és néztem magam elé. Megfoghatatlan érzés fogott el, ami arra késztetett, hogy maradjak. Most kivételesen nem hallgattam rá.
- Minden jót! – köszöntem el tömören. Majd igen lassan kezdtem meg utam, kifelé a rettenetes dzsungelből. Nem csak a rossz lábam, hanem a megérzésem hatására is volt ez a lassú tempó. Túl könnyen ment a dolog, így kissé bizalmatlan voltam a helyzettel. De mindent átgondolva, csak mentem tovább, végre… hazafelé.

_________________
Még lesz folytatás Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://colorsibw.com
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Csüt. 16 Jan. 2014, 15:39

* Nem mondtam, nem is nevettem ki a sárkányt, de gondolatban ismételten csak egy hatalmasat tudtam nevetni rajta, amint eldőlt, mint egy zsák krumpli. Nem is gondolná az ember, hogy egy sárkánynak ennyire megterhelő lehet, hogy ha egy fél napig lekötözve van a földhöz, nem mozoghat sem repülhet. Az első gondolatom valami olyasmi volt, hogy amint kiszabadul vagy rám ront, vagy pedig elrepül, de olyan sebesen, hogy az én szemem csak egy repülő fénycsíknak fogja látni.
Kicsit kiábrándító volt látni, ahogyan a sárkány egy kis ideig fekszik, ácsorog, majd utána indul meg csak, akkor is elég lassú léptekkel, hogy engem majd követve kivonuljunk „egymás biztonságában„ a főútra, hol majd a kis kalandunk a végéhez ér. Valahol örültem ennek a végnek, nem volt már sok kedvem ahhoz, hogy „vigyázzak” a sárkányra, sem pedig ahhoz, hogy egy percnél is többet töltsek ebben a dzsungelben, mint amennyit szükséges. Elegem volt már a zöldből, a folyamatos rettegésből és a rohangálásból, nekem is szükségem van egy kiadós alvásra, ami feltölt energiával.
Valószínűleg a sárkány is így érezhette, biztos ő is az otthonában akarta már tudni magát, nem pedig egy megfáradt katonával bolyongani egy olyan dzsungelben, ahol hosszútávon csak a halál vár rá. Szinte zakatolt az agyam azon, hogy vajon mit kérdezhetnék még tőle, annyi mindent megakartam tudni még róluk. Talán ez az utolsó alkalmam, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerülök egy sárkánnyal, legközelebb már csak a boncolóasztalon, vagy pedig a csatamezőn láthatom újra őt. Vagy jobbik esetben sehol.
Bármennyire is próbáltam valamit kérdezni, egy hang sem jött ki a számon. Lihegtem, fáradt voltam, éhes és szomjas voltam, már nem nagyon akaródzott nekem beszélni. A legnagyobb kívánságom most az volt, hogy bár teleportálhatnék, mint a képregényekben vagy a filmekben, és akkor minden gondom megoldódna egy szempillantás alatt.
Lassan, de végre valahára elértük a főutat, ahol nemrégiben még egymás közelében lapultunk, hogy ne vegyen észre az ophidian sereg. A sárkánnyal szembe fordultam, majd meghallgattam ahogy elköszön tőlem. Szárnycsapásaitól a levelek és a por is felszállt, olyan volt, mint amikor a helikopterek alatt a felhajtástól a por felszáll. Gyönyörű látvány volt, mint a sárkány maga, ám egyben szomorú is volt, mert hát ezzel gyakorlatilag akár el is köszönhetek véglegesen ettől a sárkánytól, mert nem hiszem, hogy látni fogom valaha.
A sárkánytól egy intéssel köszöntem el.
- Az isteneid vigyázzanak rád. – mondtam, majd néztem amint eltűnik a messzeségben, hogy utána a saját lábamon indulhassak útnak, hazafelé.

----

A kabinomban, abban a füstös, sötét és a szomszéd kabintól hangos kabinban feküdtem az ágyon, miközben rajzoltam egy olyat, amit talán ha észrevesz egy felsőbb tiszt vagy egy komisszár, talán fejbe is lőhet érte. Nem volt tiltott jelkép, sem pedig egy jelenlegi vezetést ócsárló kifigurázás, egyszerűen csak a saját fejemben lévő kreatúrát vetettem papírra. Nem voltam egy művész, a rajztudásom egy tinédzserével vetekedett, ám az amit készítettem, nem azért készült, hogy másoknak tetsszen. Azért készült, hogy emlékként őrizzem őt, akivel talán nem is találkozok többet. Katonaként jobb erre számítani, így nem ért akkora meglepetés.
Az elkészült rajzom egy sárkányt ábrázolt, ami éppen az avarban feküdt. Azt akartam rajzolni, amikor éppen a sárkány eldőlt, mert a hosszú fekvés nem tett jót neki. El is nevettem magamat, és nevetés közben ennyit írtam a papírra: Ma'Al Sinassi, a nagy fehér. *


JÁTÉK VÉGE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Napkelte
Isten
Isten

Hozzászólások száma : 328
Hírnév : 2
Regisztrált : 2013. Jun. 04.
Kor : 26
Tartózkodási hely : Valahol

Karakterlap
Szint: ???
EXP:
0/0  (0/0)
Elem/Kaszt: Fény

TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Csüt. 16 Jan. 2014, 18:03

Ma'alsinassi jutalma: 1x Zafír (+1 Élet)
Duncan O'Neil jutalma: 1x Kezdő Sisak (+2 Páncél)

_________________
"LIDÉRCÉJ, ELÉG LEGYEN! Azzal nem oldunk meg semmit sem, ha az Emberek szintjére süllyedünk, és lemészároljuk őket ész nélkül, mint ahogy ők minket!"

Vendégek ide tehetik az oldaluk bannerét, cserében tegyék ki az ő oldalukra a miénket.

Színkód: #CC9933
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://mystery-world.hungarianforum.net

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   

Vissza az elejére Go down
 

Dzsungel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mystery World Szerepjáték :: Játéktér :: Semleges területek-