2123

A Föld már nem létezik. Az emberek most egy Benope nevű bolygót akarnak elvenni az őslakóktól, a Kriptidektől.
Készen vagy arra, hogy megmentsd a bolygót, vagy hogy elfoglald az emberiségnek?
Döntsd el, s harcolj!


 
PortálPortál  HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | .
 

 Mystery World - Egy új világ

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Mystery World - Egy új világ   Szer. 26 Feb. 2014, 20:18

1. Fejezet
Ismerkedés



Fákat szinte gyökerestül kitépő, földgöröngyöket röptető, házakat pillanat alatt elsodró szél támadt fel hatalmas, eddig az emberek számára teljesen feltérképezetlen - és emiatt nagyon is veszélyes -, erdőben. A fák az alig kitaposott utakra szinte vészjósló, támadó szörnyetegekként hajoltak rá, hogy az úton rohanó, két darab katonára a legváratlanabb pillanatban vethessék rá magukat.
Azok ketten lélek szakadtából rohantak valamerre, talán még ők maguk sem tudják, hogy pontosan merre is. Két darab, vexonusi felderítő egyenruhába öltözött katona, teljes menet felszerelésben rohant a teljes ismeretlenségbe, hevesen dobogó szívvel a sötét, fény nélküli erdőben.
Egyikük egy magasabb, testesebb ember volt. Kinézetre a vexonusi szabvány, felderítők egyenruháját viselte, azonban volt valami, amiben lényegesebben eltért a többi felderítőtől: a vállán pántokkal rögzített mintás, sötétzöld, már-már fekete álcaköpenyt hordott, ami itt-ott észrevehetően meg volt szakadva a végénél. Fején csuklya volt, arcát arckendővel takarta el a nem kívánatos szemek elől. Egy felderítőnek mindenre oda kellett figyelnie, emiatt még a hátán hordott, saját kezűleg megbütykölt mesterlövész puskáját is sötétzöld kendővel bugyolálta be.
Társa egy fiatalabb ember volt, még kezdő felderítőnek számító besorozott, aki talán alig érte el a huszonhármat. Még pihésedő álla, rémült feje arra utalt, hogy eddig éles bevetésen alig vett részt, ami talán korából ítélve érthető is. Szabvány testpáncélt és bajonettel felszerelt rohampuskát hordott magánál, hátán a puska mellett egy hatalmas málhazsák dobálta magát jobbra balra, ahogy a gazdája eszeveszettül rohant a mellette lévő, látszólag sokkal tapasztaltabb ember után.

- Most, jobbra! - mondta a nagyobbik, azzal mind a ketten letértek az útról, hogy az erdőbe berohanva egy sűrű bokrosban meghúzzák magukat az út mellett. Vajon mi elől menekülnek?
Nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön: nem sokára a lihegő, kifáradt, ám de a bokrok takarásának biztonságában lévő emberek szemei előtt néhány, torokból üvöltöző gyíklény bukkant fel - vexonusi körökben kriptidnek nevezett, azon belül az ophidian faj -, akik döngő lépteikkel és hatalmas belező fegyvereikkel félelmet keltettek az embernek bármelyik fiában. Bőrük pikkelyes volt, alkatuk emberfelettien izmos, fejük leginkább a gyíkokéhoz és a könyvekből látható raptorokéhoz hasonlított leginkább.
Gurgulázó, agresszív hangzású nyelvüket ember fia nem érthette meg, éppen ezért félt a két ember olyan nagyon, amikor előttük pár méterre az a három ophidian megállt, hogy a fáknak támaszkodva kifújják magukat. A nagyobbik ember odahajolt a társához:
- Nem lövünk. - mondta.
- Miért nem? – kérdezett vissza a másik. - Közel vannak hozzánk, egy sorozat lenne ez a három!
- Nem - rázta meg a fejét a nagyobbik. - miután elsütnéd az első sorozatot, a hang elterjedne az erdőben. Nem hiányzik a nyakunkba még több gyíklény, amíg nem támadnak, addig mi sem támadunk. - mondta a nagyobbik. A csuklyát jobban a fejére húzta, hogy az álcájában biztos legyen. - Nem csak az öldöklés útján tudunk tovább jutni.

A kisebbik - belátva a társa tapasztalatait -, hallgatott rá. Lihegve, sárral bekent arccal meglapult a társa mellett, figyelve az előtte csak párméterre lévő, éppen pihenő gyíkembert, hallgatva azoknak furcsa nyelvét. Eddig nem sok alkalma volt ilyen közelről megvizsgálni ezt a rendkívül erős, különleges fajt, amivel az imént egy hatalmas csatát vívtak, nem messze innen. Valahogy csodálta a kitartásukat és azt az elkötelezettséget, amit a vezetőik iránt tanúsítanak, mert tapasztalati alapján eddig a katonák a saját csapataik vezérét akár a halálba is követték.
- Eot.. Eotwok rahtnoathé. Et voi’ set. – mondta az egyik, csontsisakkal felszerelt ophidian, lihegve. A többi gyíklény nem válaszolt azonnal, túlságosan is ki voltak ahhoz fulladva, hogy beszéljenek. Rajtuk is meglátszott, hogy a folyamatos menetelés, a küzdelem a vexonusi katonákkal, majd pedig a csak nem egy kilométeres, folyamatos futás kezdi teljesen kimeríteni őket. Kisvártatva azonban, lihegve bólintottak.
- Zok. – válaszolt a mellette lévő. A macahuitllel felszerelt harcos a két ember szemében még ilyen kifáradt állapotban is fenyegetően nézett ki. Tudták már jól, hogy azok a fegyverek milyen csonkító, zúzó hatásuk van az emberi testen, amihez még hozzá tartozott az ophidianok adottságai, mint az éles fogak és karmok. Egyik sem szerette volna, hogy ezek közül valamelyik is a szobatársa legyen.
A harmadik, akinél egy kőbunkó volt, nem szólt semmit. Páncélnak egy mellkasra erősített csontvértet viselt, térdvédőket is hordott, ám karvédőket nem aggatott magára, látszólag egy egyszerű gyalogos volt, mint a másik kettő. Mint a másik, belezővel felszerelt társa, ő is megismételte az előbbi szót, ami talán egy „igen” vagy „nem” lehetett - legalábbis a két ember fülében. A kisebbik fiú nem értette, hogy mit mondanak a gyíkemberek, feleslegesen próbálta meg kivenni a szavaikból, hogy miről is beszélnek. Mivel ő is az újonnan besorozottak közé tartozott, neki még nem ültették be azt a segéd implantátumot, ami ezeknek a lények nyelvét fordítja le neki. Értetlenül, aggódóan figyelte a három ophidiant, amint lihegve a fának támaszkodva fújják ki magukat.
Nem úgy mint a társa, aki az arckendője mögül maximális higgadtsággal nézte végig az egészet és hallgatta a gyíkok beszélgetését. Az ő szemeiben is volt ugyan félelem, ám sokkal több tapasztalat is fellelhető volt benne, amit a kisebbik katona elképzelni sem tudott. Nem is értette, hogy ilyen szorult helyzetben hogyan képes ilyen merevséget és higgadtságot erőltetni magára. Látszólag nagyon figyelt a három ophidian szavaira, amiből arra következtetett a kisebbik katona, hogy talán érti, hogy mit karattyolnak azok a zöldbőrűek.
Oda is hajolt hozzá, hogy megkérdezhesse, de a nagyobbik leintette.
- Ne most. – mondta. A másik bólintott rá, majd visszafordult az ophidianok irányába.
Néhány perc múlva a csontsisakos ophidian szólta többiekhez, majd a visszafelé vezető útra mutatott.
- Trok? – kérdezett vissza a két társa. Látszólag nem értették, hogy miért az ellenkező irányba mutat, amikor vélhetőleg szerintük a két ember az ellenkező irányba rohant. A csontsisakos kisvártatva válaszolt:
- At, eftra rahtnoath’ erz. Et klaet’ rok. – felelte a sisakos.
A bokrosban meglapuló, fiatalabb ember a nagyobbikhoz hajolt:
- Érted, hogy mit mondanak? – kérdezte tőle. A nagyobbik bólintott, oda sem nézve a társára.
- Azt mondta, hogy az emberek elmentek. Nem érjük utol őket – válaszolta –, nekem is nehezemre esik megérteni ezt a nyelvet, tőszavakban beszélnek és sokszor még az adott szót is alig hallom.
A két ophidiannak – a testtartásukból ítélve -, nem nagyon tetszett az ötlet, amit a csontsisakos társuk felvetett. Egy pillanatra a két ember mintha azt láthatta volna, hogy az egyik majdnem nekiugrik a másiknak, ám e helyett csak elsétált mellette és morgolódva motyogott valamit az orra alatt. A két társa is kisvártatva követte őt.

Amikor már úgy tűnt, hogy az ophidianok teljesen felszívódnak, akkor még egy – a kisebbik ember szemével nézve a dolgot -, elég furcsa esemény történt: a csontsisakos ophidian egy pillanatra lemaradt a társaitól, majd hátrafordult. A sötétben sárgán világító hüllő szemeivel egyenest a bokrokban megbúvó emberekre szegezte a tekintetét, amitől a kisebbik ember ösztönösen a fegyveréért nyúlt. Azaz csak nyúlt volna, ha a nagyobbik társa meg nem állítja a kezét. Ránézve megrázta a fejét, ezzel ki is mondva hangtalanul azt, hogy „ne tedd”.
A kisebbik katona úgy érezte, mintha egy démon figyelné őt. A fogakkal macahuitllel felszerelt ophidian mereven nézte őket, olyan hosszú ideig, hogy a nagyobbik ember már lassan kételkedni kezdett abban, hogy egyáltalán elrejti őket az a bokros, amiben meghúzódtak. Hallott már történeteket ezeknek az ophidianoknak a különlegességükről, vannak akik szentül állítják, hogy valóban képesek látni a sötétben, pontosabban kifejezve: érzékelni tudják a hőt.
Így volt vagy sem, nyugtalanító érzés volt látni, amint egy mindenre kész ophidiannal néznek farkasszemet – aki vélhetőleg látja is őket. Az ophidian még egy percig nézte őket, majd halkan megszólalt:
- Aktoareg ta, eftra. – mondta az ophidian mély, rekedt hangján, azzal elindult a társai után. Pár szempillantás alatt a két ember szeme elől is eltűnt a csontsisakos ophidian. nem tudhatták biztosan, hogy az összes gyíkember elhagyta-e a helyet, így még néhány percig ott maradtak a bokrok között. Mikor a nagyobbik úgy érezte, hogy a kellő ideig vártak, a bokorból kimászva beljebb ment az erdőben, éppen annyira, hogy szabad szemmel, de még az ophidianok „varázsszemével” se lehessen őket felfedezni.
Ott letelepedtek, majd mind a ketten ittak a kulacsukból, hogy felfrissítsék magukat. Szervezetük rengeteg vizet veszett az elmúlt nyolc órában, a csata és a futás, de még ez az átkozott stressz is sok tápanyagot kiölt az emberi szervezetből, elengedhetetlen volt ezeknek a pótlása. Az oldalukon, a zsebekben mindig találtak valami elemózsiát, amit a katonák csak „éhen halónak” neveztek, révén, hogy aki ezt eszi, az már annyira éhes lehet, hogy akár ezt is megeszi.
Ez azonban egyáltalán nem érdekelte a két katonát. Vígan felbontották a két magvas rudat, majd mohón falni kezdték. Miközben ettek és ittak, beszédbe elegyedtek egymással:
- Hé, kölök. – mondta a nagyobbik két falat között. – Mikor soroztak be téged? Eddig nem láttalak a nagy srácok között.
- ’Ét ’ete. – válaszolt a kisebbik, teleszájal. Látva, hogy a társa nem igazán érti a szavát, megismételte a mondatot:
- Két hete.
- Áh. – mondta a nagyobbik. – Akkor értem, hogy miért nem értetted azoknak a zöldbőrűeknek a nyelvét.
- Te talán igen? Hol tanultad meg a nyelvüket, tudtommal sehol sem oktatják ezeknek a lényeknek a nyelvét.
- Jól tudod. – mondta a nagyobbik, majd ivott a kulacsából. – Nem is tanultam meg a nyelvet, mégis értem amit mondanak.
- De hogyan?
A nagyobbik levettek a csuklyát a fejéről, majd közelebb hajolt a kisebbikhez. A rövidre nyírt hajától kissé nehézkesen, de ha sokáig nézte az ember, kivehető volt a fejbőrön egy heg, ami még a segéd implantátum behelyezésekor, majd utána a varrat kiszedésekor maradt ott.
- Igen? Mi ez?
- Ez öcsém, egy implantátum. – válaszolta, majd a csuklyát visszahúzta a fejére. – Minden, tűzkeresztségen átesett katonának beültetnek a fejébe egy segédimplantátumot, az én körömben csak „idegen fecsegőnek” nevezett fordító chipet. Nálam, felderítőknél különösen fontos, mivel ez fordítja le nekem, hogy azok az ophidianok például miről is beszélnek. Hasznos egy dolog, bár néha megfájdul tőle az ember feje.
A fiatalabbik érdeklődve hallgatta a nagyobbik magyarázatát.
- Nekem is lesz ilyenem?
- Hát, hogy ha sikerül visszajutnunk a bázisra, akkor minden bizonnyal igen. Mivel meg volt a legelső éles bevetésed - ami ugyan nem sikerült túl fényesen -, ezzel papíron már úgy tartanak téged számon, mint „hivatalosan is tűzkeresztségen átesett közlegény”. – mondta. – Persze, ez csak akkor valósulhat meg, hogy ha visszaérünk a legközelebbi támaszpontra.
- És hogyan érünk vissza? Ebben az erdőben hemzseg az ellenség. – mondta a kisebbik. A nagyobbik csak kuncogott a mély hangján, valamit nagyon mulatságosnak talált a kisebbik szavaiban. Az, csak értetlenül nézte.
- Mi a neved, öcskös?
- Ox Pledmond közlegény, a hatszázas gyalogos századból. – válaszolt a fiatal, majd megkérdezte. - A magáé?
A nagyobbik odanyújtotta a kezét a kisebbik katonához, aki kezet is fogott vele.
- Duncan O’Neil, mesterlövész vagyok a 412-es Szellem hadosztályban. Leginkább csak felderítői feladatokat látok el, leszámítva ezt a missziót. – mondta a nagyobbik. Oxnak kitágult a szeme a meglepődöttségtől, eddig csak a szűk baráti körében hallotta a „Szellemek” nevét és akkor is úgy hitte, hogy ez valamiféle pletyka, amit a seregben terjesztenek a katonák egymás szórakoztatására.
A seregben, néhány – sőt, rengeteg -, baráti közösségben úgy tartották, hogy az a bizonyos „Szellem hadosztály” még az utolsó Földi háború óta is a jelenlegi seregekben tartózkodik elszórva, különosztva egymástól. Amikor még a Földön harcoltak ezek a „Szellemek”, akkor állítólag a legképzettebb katonák közé sorolták őket, akik szinte a poklok poklát, és azoknak a legmélyebb bugyrait járták meg a háborúban. Éppen ezért is vannak olyan kevesen, és éppen emiatt tették az összes volt Szellemet külön hadseregekbe.
- Csukd be a szádat, öcskös. – mondta Duncan. – Még beporosodik.
- Te tényleg a Szellem hadosztályban szolgáltál és szolgálsz még most is? Milyen csatákat jártatok meg, milyenek voltak a Földön lévő harcok, mielőtt ide kerültél? Akkor mennyi idős voltál?
- Halkabban, Ox! – rivallt rá a társára Duncan. – Még meghallja valami!
- Rendben, rendben, értem. – mondta.
- Nem fogok mesélni a múltamról. – jelentette ki a katona. Ox furcsán nézett rá, nem értette, hogy Duncan miért lett hirtelen ilyen zárkózott.
- Miért nem? Hallani szeretném a történeteket!
- Akkor hallgasd meg a többieket, hogy mit mondanak rólunk.
- De én tőled szeretném hallani.
- Akkor itt bizony csend fog honolni.
A kisebbik katona azonban nem adta fel a próbálkozást. Mindenképpen hallani akarta, hogy milyen is volt a tapasztalt Szellem élete, majd a háború alatti időszaka. Nem akart azzal megelégedni, hogy így elutasítja az érdeklődését.
- Nem értem, hogy miért nem akarsz beszélni róla. Valami személyes?
- Nem.
- Akkor meg mi akadályoz meg abban, hogy elmond? - kérdezte Ox. Duncan egy fáradt sóhajjal nyugtázta azt, hogy egy igazi kis dumagéppel került egy erdőbe. Nem szeretett sokat beszélni a múltjáról, inkább az a magába fordulós fajtának számított. Legbelül már bánta is, hogy elmondta azt, hogy hol szolgált és "szolgál" még ma is.
- Minden.
- Minden? – kérdezett vissza. – Nem értem, hogy a..
- Ox, elég legyen már! – förmedt rá a társára. Ox azonnal elhalkult, látván, hogy a társát most már idegesíti ez a sok kérdés, amikkel traktálja őt. Duncan halkan folytatta:
- Nem fogok beszélni a múltamról, senkinek sem fogok beszélni róla. – mondta. – A miérteket inkább hagyjuk, jobb nem piszkálni azt, amihez rossz emlékek kötődnek.
Ox belátta, hogy inkább jobb valóban nem kérdezni Duncant a múltjáról, mert azzal csak felzaklatja őt, amire pedig semmi szüksége nincs. Ők most ketten együtt vannak, együtt is kell kikecmeregniük az erdőből, nem pedig együtt, de mégis külön, megosztottként. Röviden bólintott.
- Rendben, bocs.
Duncan is bólintott, majd legyintett a dolgokra.
- Nem haragszom. Csak tudd meg, hogy a katonáknál senki sem szívesen mesél a múltjáról. Sokan jobb szeretnék elfelejteni azt, ezért inkább nem is beszélnek róla, elütik az időt. – mondta Oxnak. – Ha megfogadod a tanácsom, inkább néha maradj csendben. Nem szól szád, nem fáj fejed.
- Értem. – mondta Ox.

Ezek után mind a ketten csöndben maradtak, leginkább csak a rágásukat és a kulacsban lévő víz lötyögését lehetett hallani, amikor meghúzták azt. Sokáig nem is nagyon néztek egymásra, jobban elvoltak foglalva a környezetüknek a tanulmányozásával, mint a beszéddel. Duncan főleg a távcsövén keresztül nézte a világot, mindenhol ellenséget keresett, amíg Ox előkészített magának az egyik bokor tövében egy alvóhelyet. Úgy döntöttek egyhangúan, hogy éjszakát itt, az erdőben töltik, megvárják amíg a csata szele elmúlik. A holnap első napsugarai hamarosan itt vannak.
Két óránként váltották az őrséget, amíg az egyik aludt, a másik őrködött fölötte, vigyázta az álmát és a testi épségét. Háromszor volt váltás, egészen addig, amíg a nap első sugarai meg nem jelentek, a fák lombkoronáin áthatolva. ~ Hazamegyünk. ~ gondolta Duncan, nézve a gyönyörű látványt, amint a napsugarak betörnek a sötét erdőbe. Felkeltette a lassan négy órája alvó Oxot, akinek átvette az őrségét.

***

A barakkokban ilyenkor már régen befejeződtek a szokásos esti mulatságok, a katonák nagy része már javában húzta a lóbőrt, amikor a két, megfáradt katona visszaért a saját kabinjába. Kívülről, külsős szemmel úgy néztek ki a katonák szemében, mint akik legalább egy három napos csatározáson vannak túl. Büdösek voltak, szemük alatt álom táskák voltak, ruhájuk tépett volt és vértől, sártól lucskos. Nem volt ritka jelenség a frontkatonák között, ám ha egy felderítőt látnak így, akkor az azt jelentette, hogy ott már nagyobb bajok voltak.
Duncan levetve magáról a ruháit, a priccsére dobta azt, majd villám léptekkel a közös zuhanyzóba vetette magát, ahol lemoshatta magáról a majdnem két napos útnak a mocskát. Jó volt végre valami olyat is érezni a bőrén, ami nem vér volt, vagy pedig nem sár.
Miután lefürdött és megtörölközött, a saját priccséhez rohant, ahol végre kialudhatja az útnak, és úgy az egész két napnak a fáradalmait és borzalmait. Bezuhanva az ágyba, azonnal elaludt, azzal az utolsó gondolattal a fejében, hogy holnap még be kell számolni a csata kimeneteléről.
Még talán azon a napon, kora reggel felhangzott a rádiójában egy ismerős hangüzenet: Duncan O’Neil közlegényt várják a 216-os eligazítóban!


A hozzászólást Duncan O'Neil összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 30 Márc. 2014, 22:15-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Duncan O'Neil
Vexonus
Vexonus

Hozzászólások száma : 44
Hírnév : 4
Regisztrált : 2013. Dec. 22.
Kor : 22

Karakterlap
Szint: 1
EXP:
250/500  (250/500)
Elem/Kaszt: Mesterlövész

TémanyitásTárgy: Re: Mystery World - Egy új világ   Vas. 30 Márc. 2014, 21:12

2. Fejezet
A terv

- Neve, rangja, azonosítója!
- Duncan O’Neil közlegény. Azonosítási kód alfa95-téta249-epszilon2466, narancs besorolás.
- Közlegény, kérem mesélje el, hogy mi történt az R80-CEMB-n, közismertebb nevén a „Felkelő nap” támaszponton, három napra visszamenőleg!
Duncannel szemben a vexonusi vezérkar egyik, kevésbé rangos ám annál keményebb alak, Lutren Cloam foglalt helyet. Mint ahogyan az általában lenni szokott, a különösen fontos események, hadműveletek  után minden alatta álló tisztet avagy a tiszt által ajánlott embert köteles kihallgatni az esemény lefolyása után, vagy rosszabb esetben aközben. Ezen a napon sem volt ez másképpen, most is a terv szerint folyt ez a kihallgatás, mint a régi időkben. Persze, Duncan nem haragudott rá a felettesére, a dolgát végezte, mint mindig.
Nem volt egy szívet melengető alak, sokkal inkább hasonlított egy iszákos hajléktalanra a volt Föld egyik nyomornegyedéből, mint egy magas rangú beosztottra a vexonusi vezérkarból. Beesett, csontos arca, rendezetlen, félhosszú haja és a szemei alatt a lila álomtáskák arra utaltak, hogy az elmúlt két hét alaposan megviselte. A szakaszvezetők leírása szerint is eléggé instabil volt Lutren hadnagynak a mentális állapota, nem egyszer – nem biztos forrásokból -, néhány eligazításokon is a feladatát ellátni képtelen, megkérdőjelezhető állapotban találták a székben, azaz részegen. Nem tudni, hogy ez mi miatt volt, sokan arra találgatnak, hogy a nem rég meghalt lánya iránt érzett bánatot próbálja az alkohollal elnyomni, mások szerint pedig a felettesei iránt érzet gyűlöletét próbálja az alkohollal elfojtani. Megint mások pedig arra célozgatnak, hogy talán az őrmester tudatmódosító szereket használ, és emiatt van sokszor kába, beszédképtelen állapotban.
Ha ennyi minden megkérdőjelezhető nála, akkor miért van most ilyen beosztásban? Duncan remélte, hogy miután elmondja a maga kis meséjét az elmúlt három nap játszótéren töltött szerepléséről, nem fogja semmiért sem lehordani, avagy feladatot sózni rá. Ideiglenesen ugyanis Duncant nevezték ki a Jottemandi 26-os Felderítő alakulat vezetőjévé, azaz hivatalosan is szakaszvezetővé léptették őt elő. Az imént lezajlott csatában elhunyt Jorgen Lortvig helyét fogja majd átvenni egy időre, amíg megfelelő embert nem találnak Duncan helyére. Jortvig – egyes emberek elmondása szerint -, jóban volt a jelenlegi felettesével – akitől áthelyezték -, Ungol Kazamin szakaszvezetővel, aki nagyon sok pozitívet mondott Duncanről, ezért is áll most itt, nem pedig Ungol szakaszából a legjobb ember. Nem egy problémás esetet hallottak arról a bandáról, leginkább a katonák közötti – persze tiltott -, szesz és dohány kereskedelemmel volt kapcsolatos.
Ennek fényében Duncan nehezen tudott gondolkodni és tisztán válaszolni Lutren hadnagynak anélkül, hogy egy pillanatra is ki tudta volna zárni azt gondolatot, hogy hamarosan egy problémákkal küzdő szakaszvezető, vagy inkább az ő véleménye szerint „haját tépő osztályfőnök” lesz.
- Nos, uram – kezdett bele a mondókájába Duncan, egy hatalmas sóhaj kíséretében. -, 2123, június 16. –án, reggel hat óra körül vontak ki minket a „Limes”-nek nevezett csomóponttól, ahol leginkább a közeli frontvonalakra igyekvő, és onnan visszatérő egységeket látták el felszereléssel, élelemmel.
Nem volt különösebb problémánk a menettel, most különösen ügyeltek a frontra érkező katonák biztonságára, lövészpáncélosokkal és erősen páncélozott teherautókkal vittek minket a frontra - amik az eddigiekkel szöges ellentétben -, klímatizáltak voltak.

- Értem. – mondta a hadnagy, majd az előtte lévő pohárból kortyolt egyet. Duncannek inkább úgy látszott, hogy az egész üveg whiskyt egy pillanat alatt úgy benyakalta, mint csecsemő az anyatejet, vagy mint örömlányok a férfiak nedvét. Duncan nem volt oda az égetett szeszekért, ám a whiskyt sosem vetette meg, de azt is mértékkel fogyasztotta. Ahogy az előtte ülő Lutren itta azt a nedűt, az inkább csak elborzasztotta az ír katonát. Aki így issza az alkoholt, az már nem egészséges ember, sem fizikailag, sem pedig mentálisan.
A hadnagy letette a kiürült poharat, majd sárgás, beesett szemeivel a katonára nézett.
- Csak mondja a végkimenetelt. – mondta, kis hörgéssel. – A rizs része.. vagy a rizsa része nem érdekel.
- Igenis, uram. – válaszolta a hadnagynak Duncan. ~ Ez gyors lesz. ~ gondolta magában. Nem is érdekli a részlet, azt majd a hivatalos jelentésben átolvassa – ha át fogja -, csak a lényegre akar rátérni. Részben kedvelte, részben viszont most már valóban alkalmatlannak találta a posztjára ezt az embert.
- A végkimenetel uram vereség lett, amennyire én tudom. A frontvonalnak a keleti részén át törtek a ránk támadó kriptid csapatok, majd lerohanták az utolsó, alig felépített lövészárkokat. Jómagam és még néhány bajtársam majdnem oda vesztünk, egyedül az mentett meg minket, hogy egy csapat lövészpáncélos gurult oda hozzánk, akik még éppen fel tudtak venni bennünket. – mondta Duncan. – A visszavonuló csapatokat nehéz páncélosok kísérték, a nyugati frontvonal pedig a tőle telhető legjobb teljesítménnyel tartotta magát egészen addig, amíg oda is megérkeztek a lövészpáncélosok.
Utána a teljes területet evakuálták, a csatát vereséggel zártuk, az ellenség javára.

- Mi lett a támaszponttal?
- Uram, a támaszpontot - a felkészültség és a szervezettség hiányában -, lerohanták.
- Hm. – hümmögött a hadnagy, majd a hivatalos jelentés fürkészte át a sárgás, eres szemeivel. Duncan nem félt attól, hogy lebukik a kis meséjével, elvégre azon a kis közlegényen és magán kívül nem volt ott más, csak az ellenség katonái. Lutrenből pedig nem nézte ki, hogy egy ember vallomásának hitelesítése érdekében képes lesz egész napokat fel le ugrálnia az adminisztrációs részlegben. Inkább csak letudja a vallomást, a hivatalos jelentést pedig átolvasás után hajítja is ki a legelső kukába.
Lutren hadnagy a jelentést az asztalra tette, majd sárga szemeivel ismét a katonára nézett.
- Értesítették már a szobaszámról? – kérdezte a hadnagy. Duncan visszakérdezett, habár tudta a kérdésnek a tárgyát.
- Uram?
- Ahova majd mennie kel majd. – felelte kurtán Lutren. – Áthelyezték annak a bizonyos felderítőknek a szakaszparancsnokává. Gondolom értesítették már magát.
- Igen, uram megtették. Négyes létfenntartói szektor, ötszázhatos szoba.
- Pontosan. – bólintott Lutren. – És azt is tudja, hogy kikkel kell majd foglalkoznia és hogy kikért kell majd felelősséget vállalnia?
- Nem igazán, uram. Eddig még egy taggal sem találkoztam a szakaszból, leginkább csak a létszámukkal és az általános jellemzésükkel vagyok tisztában.
A hadnagy előrehajolt a székében, jobb kezével megtámasztva magát.
- Az a banda nagyjából hat főt számlál, ebből összesen egy darab, fiatal elítélt van aki problémás. Készüljön fel, hogy kavarhatja a szart nyilvánosan is, ám jobban kellene figyelni arra, hogy mit csinál a háta mögött. – mondta Duncannek, ezúttal meglepő komolysággal. Duncan csak bólintott.
- Úgy lesz uram. A belső ellenség a legnagyobb ellenség, én mind a kettővel harcolok.
- És milyen eredménnyel?
Duncan erre most nem nagyon tudott válaszolni elsőre. Mást értett belső ellenség alatt, mint az „árulót” vagy „kémet”, nála a belső ellenség azt jelentette, hogy saját magával vívódik. Már évek óta, folyamatosan, napról-napra ez megy, megállás nélkül, amióta csak megtörtént az a szörnyű esemény a hajón, amiről eddig senkinek nem beszélt. Ez ellen az ellenség ellen vesztésre áll, és egyre jobban kezdi legyőzni őt.
Duncan csak ennyit válaszolt:
- Változóan uram.
- Akkor próbáljon meg ezeknél jobban odacsapni, mint ahogy a belső ellenségével harcol. – mondta, majd egy legyintéssel elküldte. - Leléphet.

***

Három óra után megkapta az eligazítás időpontját. Az újonnan berendezett szobájában, ami a tiszteknek kijárt kényelemmel rendelkezett, sokkal jobban érezte magát, mint a közkatonáknak kiadott kabinban, ami szinte már teljesen beitta a dohányfüst és az alkoholszagot. Nem mintha ez a szoba mentes lett volna a dohány jellegzetes, orrot maró bűzétől, ám a közkabinokkal ellentétben, itta kényelem fényében el lehetett viselni a dohányszagot.
Duncan felkelt a dupla matracos ágyából, szétnézett az új, egyszemélyes szobájában. A szoba mérete egyáltalán nem volt nagy, egy három négyzetméteres, kocka alakú szoba volt, amit a tiszteknek kijáró kényelmekkel zsúfoltak tele. Ilyen volt a fürdőkabin – meleg vízzel -, a sütő, mikró, mosógép majd pedig a sort zárta a közkatonának elképzelhetetlenül értékesnek számító luxus tárgy, az asztali számítógép.
Azonban ezeket Duncant a jelen helyzetben aligha érdekelte. A csipogó ébresztőóráját kikapcsolván a fürdőbe igyekezett, ahol lecsutakolhatta magát, előkészülve a nemsokára megtartandó tiszti eligazításon. Duncan erről nem tudott sokat, elvileg valamiféle újabb felderítési hadművelet lesz a pár mérföldre lévő dzsungelben, egy hét múlva.
- Addig viszont lesz időm valamennyire megismerni az új csipet-csapatot amit kaptam. – morogta magának az orra alatt, miközben magára zúdította a forró vizet. Ilyet is ritkásan érzett magán, annyira megszokta már a langyos vizet a közfürdőkben, hogy már majdnem elfelejtette, hogy milyen az amikor meleg víz éri a bőrét.
Miután végzett, felvette az ilyenkor tiszteknek kijárt egyenruhát, ami inkább hasonlított egy díszegyenruhára, mint egy páncél alatti harci viseletre. Sötétzöld színe nagyon elütött a barakkok világosszürke falaitól, ami gyakorlatilag az egész nagy, hatalmas épületkomplexumot jellemezte. Lévén, hogy a betonnak nincsen más színe, illetve az újabban épített adamantium barakkok is sokkal sötétebb képet mutatnak, amiben aztán pláne észrevehetőbb a viseletem. Azonban a katonák így legalább távolabbról is felismerik, hogy nem egy sápadt arcú katona jön velük szembe, hanem inkább egy sápadtabb arcú tiszt.
Felöltözött, az újonnan kapott díszes övét magára csatolta, majd a frissen letisztított, fekete bakancsát is felvette magára, hogy minden teljes legyen. A tükörben a összkép számára igenis elfogadható volt, bár az effajta kiöltözésekhez a nagy eseményekre nem nagyon szokott hozzá. Jobban szerette kimondani az őszinte véleményét, mint rejtegetni azt, így volt ez az öltözködésével is. Ezt a fajta ki öltözöttséget bizonyos fokon mindig megvetette, túlságosan nyálasnak találta, ezzel az eleganciával semmire sem megy a szavak embere.

Ahogy kilépett a kabinjából, megindult a tiszti, 62.-es eligazító terem felé, ahol elvileg negyedóra múlva a leendő küldetés eligazítására, részletezésére kerül majd sor. Értesülései szerint még három, frissen kinevezett szakaszvezető lesz a teremben velük, és az eligazító tiszttel együtt öten lesznek a nem túl tágas teremben.
Külső szemel nem is látszott ez valami nagyon nagy akciónak, elvégre csak egy újabb felderítői feladat lesz, mint a többi ezer, amit eddig Duncan elvégzett a Vexonus szolgálatában, semmi figyelemre méltó. Legalábbis, így gondolta ő. Aztán lehetséges, hogy megint valami olyan nagy meglepetésben lesz része, mint a hadnagy előtti beszélgetésnél, az a váratlan szakaszvezetői rangra emelés. ~ Ha lesz is új meglepetés, akkor ennél a szakaszos szarságnál jobbat kérek! ~ gondolta magában, miközben a szűk folyosókon masírozott.
Két perc múlva meg is találta a megfelelő termet, ami leginkább egy nyitott, alsó tagozatos osztályteremre hasonlított, mint egy eligazító teremre. Ahogy belépett a sötét parkettás szobába, két embert pillantott meg, akik szemben állva egymással beszélgettek, néha ide-oda dobálva a vicceket és egyéb, furfangos beszólásokat.

A szoba mérte egy eligazítóhoz képest a minimum mérete is alig ütötte meg, látszott a szervezésen, hogy itt valamiféle nagyon elhanyagolt akció készül – inkább pontosítva Duncan szavaival: kirándulás. Még arra sem méltatták a szakaszvezetők elhelyezését, hogy normális, hivatalos közegbe beleillő holotáblát pakoljanak a szobába, arra a kőkorszaki térképes és ceruzás megoldás!
Székekből sem volt sokkal több, alacsony költségvetéssel készült, műanyag székek voltak, enyhén párnázott ülésekkel és meghajlott lábakkal. A falak színei fehérek voltak, az elektromos világítás azonban kitűnően működött. ~ Legalább jól látjuk, hogy milyen szutyokban fognak minket tájékoztatni! ~ gondolta Duncan.
Ahogy belépett a szobába, a két szakaszvezető egy emberként fordult az új jövevény felé, abbahagyva az eddigi, gyorsan folyó diskurálásukat. Odalépve Duncan elé mind a ketten bemutatkoztak. Mind a kettejük fekete, rövidre nyírt hajú fiatal katona volt, talán még kissé szeplősek és pihés állúak, azonban méretben az egyik sokkal nagyobb volt Duncannél.
A nagyobbik, kissé pimaszul köszöntötte őt:
- Megjött az új, tökéletesen kiszuperált újoncunk. – lökte oda Duncannek, miközben fülig érő vigyorral kezet fogott vele. – Albert Jasquez.
Duncan inkább nem kívánta kommentálni a köszöntést, inkább csak egy „üdvözlömöt” mormolt az orra alatt, utána pedig a másikkal is foglalkozott:
- Duncan O’Neil, szakaszvezető.
- Erwin Jütter, szintén szakaszvezető. – mondta a másik, kisebb testalkatú.
- Hm. – bólintott Duncan, majd a viccelődés és a locsifecsizés helyett, inkább rátért a lényegre. – Mikor kezdődik az eligazítás?
- Hamarost, amint bejön a harmadik. – válaszolta Jütter szakaszvezető.
- Akit úgy hívnak, hogy.. ?
- Randal Brownille, seggszájúak! – hallatszott egy harmadik mély, agresszív és leginkább egy iszákos hajléktalanra emlékeztető, rekedtes hang. A terembe egy, még Jasquesnél is nagyobb termetű óriás lépett a terembe, vörös pofaszakállal és mindenféle díszruha nélkül. Egy szál, terep színű gyakorlógatyában, egy bakancsban meg egy homok színű felsőben végig trappolt a szobán, majd kezet rázott a leblokkolt Duncannel, aki nem tudta mire vélni a belépőt.
- Te ki is lennél?
- Duncan O’Neil, szaka..
- Ó, rendben, köszi! – mondta, majd félretolta Duncant az útjából, mint valami rongybabát. Odamenvén a teljesen üres asztalhoz, megpördített egy széket, majd letéve azt leült rá. A kényelem érdekében egy második székért is odakapott, hogy azért legyen min megtartania a lábát.
Duncannek valahogyan ellenszenves volt ez a szedett-vetett banda. Inkább valami lepukkant bárból szabadult csőcseléknek látszott, mint egy felelősség teljes, szakaszvezetőkből álló társaságból. Ha a nagy barom nem is, ám Jasques modora nagyon aggasztotta őt – a türhő Randal modorát még képes volt elviselni. Volt már dolga ilyen nagy mamlaszokkal, azonban a felelősségteljesség hiányában Jasquezzel nem nagyon dolgozott volna együtt, egy terepen. Ha Jütterrel teszik össze, és mellé még a fiatal Jasquezt, akkor a felosztás tűrhető lenne, mert Jütter viszonylag normálisnak tűnik, habár még csak egy perce találkozott vele. Inkább csak „normálisabbnak”, visszafogottabbnak tűnik a másik kettőnél, akik nem nagyon rejtik véka alá sem az érzéseiket, sem pedig az intelligencia színtűket.
Duncan nem díjazta ezt a viselkedést, így inkább először csak célozgatni kezdett Randal magatartására:
-  Az eligazító tiszt nem biztos, hogy értékelni fogja a láblógatást. – mondta szavait, csak Randalnak címezve.
Az nem méltatta engedelmességre, inkább csak legyintett egyet.
- Ha majd bejön, akkor majd leveszem a lábam. – mondta Randal, miközben a jobb hüvelykujja körmét kezdte el rágcsálni. Egy pár pillanat múlva kiköpött. Duncan azért folytatta, a két másik tiszt pedig csak nézte a jelenetet.
- És képes lesz olyan gyorsan levenni a lábát, hogy ne látná meg?
- Igen, képes leszek rá. – felelte. – Ha régebben is ment, most is menni fog.
- És nem gondolja, hogy talán „nem tiszthez illő” magatartást folytat?
- Nem. – kuncogott a vörös pofaszakállas. – Minden tiszt úgy viselkedik a felettesei háta mögött, ahogyan akar. Amit nem látnak az nem fáj, nemde?
- Nem így gondolom. – felelte Duncan. – Mivel látom ezt a fajta engedetlenséget, számomra itt merül fel a kérdés: hogy ha egy olyan valakit mint Ön, felemelik a szakaszvezetői rangra ilyen magatartással és nemtörődömséggel, akkor igen kérdéses, hogy el tudja-e látni a ranggal járó feladatokat.
A két másik szakaszvezető elmosolyodott, hallva a burkolt célzást a rangra való alkalmatlanságra, ám egy pillanat múlva a mosolyuk az arcukra fagyott, amint meglátták, hogy Randal a szemeivel őket nézi.
- Ahogy látom, maga igen iskolázott és szöveget tanult ember. – intézte szavait Randal, túlzott artikuláltsággal és kézmozdulatokkal. Duncant ez valahogy felettébb idegesítette, a bunkó magatartás eltűrése mindig is a gyengéi közé tartozott.
- Félre ismer engem.. Randal szakaszvezető. – nagy levegőt vett, hogy lenyelje azt a szép szót, ami az előtte ülő embernek az édesanyjának a nagyon ősi foglalkozását foglalta magába. - Csupán mint mondtam, egy „kissé” alkalmatlannak találom a posztjára.
- Azért talál alkalmatlannak, mert a lábamat támasztom éppenséggel az ön székén?
- Nem. Azért, mert ha magával kell dolgoznom, egy ilyen hozzáállású emberrel, akkor gyakorlatilag halott vagyok.
- Nélkülem is halott lesz. – legyintett Randal, ám már látszott, hogy a kezdeti pimasz lendülete fogyni kezdett. – Ha nem tetszik magának az én magatartásom, ha nem képes elviselni engem – mutatott az ajtóra. - akkor az ajtó pont ön mögött van.
- Maga miatt nehéz is elviselni ezt a légkört. – válaszolta Duncan, egész „jó” eredménnyel. Randal szakaszvezető egy pillanatra megdermedt, majd levette a lábát a székről. Nem állt fel, ám már látszott rajta, hogy az ücsörgést hirtelen megunta.
- Még nehezebb lesz, ha nem marad nyugton.
- Maga csak ne fenyegetőzzön. – lépett közelebb Duncan. Randal egy szempillantás alatt előtte termett, és azonnal láthatóvá vált a két katona méretkülönbsége. Duncan legalább egy fejel alacsonyabb volt Randalnál, alkatilag sem közelítette meg Randalét, akin szinte dagadtak az izmok.
Ennek ellenére nem tartott az előtte álló tiszttől. Előbb utóbb úgy is összetűzés lett volna a vége, inkább jobb megbizonyosodni a másik jelelméről, mint hogy a harcmezőn derüljön ki.
- Üljön vissza, Randal. Ne kelljen nyomatékosítanom a szavaim.
- Mit üljek vissza? – kérdezett vissza. Szemei szinte átszúrták Duncan testét, áradt belőlük a nehezen fékezhető harag. – Neked kellene nyugton maradni és nem beleszólni abba, ami az én dolgom!
- A maga dolga nem a láblógatás, hanem a feladat célszerű végrehajtása.
- A magáé meg nem a megkérdőjelezés! – szűrte a fogai között Randal, egy kisebb nyálesőt eresztve Duncan hajára. A két másik tiszt már készült arra, hogy itt bizony összetűzések lesznek, az ajtóban várakoztak és egyenesen jobbra tekintettek. Nem úgy nézett ki, mintha a helyzet magától megoldódna, ide már külső beavatkozásra volt igény.
A két tiszt egymással szemben állt, alig fél méterre állva egymástól. A helyzet fokozódott, de senki sem tett semmiféle hirtelen mozdulatot, senki sem kezdeményezett verekedést. Duncan jól tudta, hogy erőben Randal a győztes, azonban azt a nagy hústömeget valahogy meg is kell mozgatni. A nagyobb emberek rendszerint lomhábbak, kevésbé tudnak olyan kecsesen és gyorsan mozogni, mint az erre kiképzett és adottságaikat kihasználó felderítők. Duncan gyorsabb, Randal erősebb.
- Nos mi lesz, törpe? Nem ütsz? – kérdezte Randal, de nem állt még be az alapállásba. Duncan nem akart bedőlni a trükknek, az eligazítás időpontját nézve, nem lenne szerencsés most elkezdeni egy verekedést.
- Nem alacsonyítom le magamat az eligazító előtt.
- Áh. – nevetett Randal. – Provokálni mersze, de ütni már nem? Nem gondolod, hogy nagyobb a szád a kelleténél?
- Nem nagyobb az előttem álló egyénnél. – felelte Duncan.
Úgy tűnt a végére, hogy Randal szakaszvezető már végképpen nem bírja türtőztetni magát, mivel egy lépést előre lépett. Szemei végig Duncanen voltak, szinte szikrázó tekintetével majd’ meggyújtotta a szobát és vele az egész épületkomplexumot.
Ám azonnal vissza is lépett és tisztelegni kezdett. Duncan már vette is a lapot, azonnal hátrafordult és az előtte álló, sötétkék egyenruhát viselő eligazító tisztre meredt a szeme. A sötét bőrű, rövidre nyírt szakállú ember mereven végigmérte őt, majd egy lehordó legyintéssel elküldte Duncant az útjából. Nem sokat foglalkozott az imént történtekkel, ahogy látta Duncan, teljesen hidegen hagyta az előbb történt, hajszál híján verekedésbe forduló szócsata. A többieket, ugyanúgy ahogy Duncant is, egy legyintéssel az asztalhoz intette – és oda is szögezte őket a tekintetével.
Mikor mind a négyen leültek az asztalhoz (sorrendben: Randal, Jasques, Jütter majd Duncan következett), gyors egymásra pillantások után az eligazító tisztre meredt mint a négy szempár.
Az megint végigmérte a társaságot egy pillantással, oda utána sem nézve a fantasztikus négyesre, egy papír térképet hozott egy erdő területről, amit egy mozdulattal kiterített az előtte lévő asztalon. Az adott terület nem lehetett több nagyjából négy és fél hektárnál, a változatosság az nem nagyon kapott helyet a területen: mindenhol erdő volt, sehol sem egy nyílt, szabad terület a nagyobb harcokra. A térkép csak zöld foltokból állt, azokban a zöld foktokban pedig sok-sok nyíl, azok végén pedig karikák és bennük egy „X”. Nyilván ott lesz valami.
- Üdvözlöm az egybegyűlteket. – köszöntötte a négyest a tiszt. – Jameson Fester eligazító tiszt vagyok, én fogom önöknek ma megtartani az eligazítást. – mondta, majd néhány mozdulattal felrajzolt egy kezdetleges másolatot a térképen látható térképről.
Amint befejezte, azonnal a tárgyra tért:
- A fölösleges szófecsérléstől most inkább megkímélném magukat. – mondta. – Jobban szeretem, ha a rizs helyett a valódi, figyelmet érdemlő feladatokat vésik a katonák magukba. Mint például ez.
A bal karjával egy hatalmas körre mutatott.
- A céljuk ez lesz, viszonylag egyszerű: pontosabban ennek a területnek egy ideig tartó ellenőrzése és szükség esetén a megtartása. – mondta a tiszt. Duncan feltette a kezét.
- Neve?
- Duncan O’Neil, szakaszvezető, uram.
- Mi a kérdése, O’Neil?
- Uram. – kezdte Duncan. – Pontosan mitől kellene nekünk tartanunk azt a.. Körrel jelzett területet? Miért olyan fontos az a facsoport, amit nekünk olyan nagyon védeni kellene az ellenségtől?
- Az ellenfelük nagy valószínűséggel egy nagyobb, éppen azon a területen átvonuló kriptid, bővebben ophidian csoport. – válaszolta a tiszt. – Nem hinném, hogy ne jelentene akkora ellenfelet a likvidálásuk, elvégre az aktáikban az áll, hogy már mind részt vettek éles bevetésben, megkapták a hivatalos tűzkeresztséget.
- Uram, igen, uram. – válaszolták mind a négyen.
Jameson eligazító bólintott, majd folytatta:
- A lényeg itt kezdődik: tudomásunkra jutott, hogy az ott átvonuló csoport – jobban mondva, inkább egy kisebb hadtest -, egy, a Vexonusi felsőkarnak kiemelten fontos tárgyat hordoz magánál. Nem véletlenül lehet akkora a létszáma az átvonuló hadtestnek, ami becsléseink szerint összesen 40 fő körül lehet.
Duncan ebben a pillanatban érezte úgy, hogy nem kicsit fognak azon a helyen meghalni. Elbizonytalanodott a győzelem sikerében egy pillanat alatt, ugyanis az a negyven fő – körülbelüli becslés, tehát akár többen is lehetnek -, nem kicsiny túlérő. Négy ember sokra képes ha nagyon össze dolgozik, azonban ekkora túlerő ellen – akik minden bizonnyal jobban ismerik a terepet -, kevés az esélyük a győzelemre. Az összetartás, az pedig maximálisan hiányzik ebből a csapatból.
- Lerí magukról, hogy nem igazán tetszik maguknak a dolog. – mondta Jameson. – Nem szépíteném a dolgot, nagyon nehéz dolguk lesz ezzel a csoporttal. Ha helyesek az információk, amiket kapott a felső vezetés, akkor egy megtermettebb, a többinél sokkal díszesebb ophidian hadurat kell megtalálniuk, hatástalanítaniuk majd azt a bizonyos tárgyat elvenni tőlük.
- És mégis hogyan gondolták ezt? – állt föl hirtelen Jütter. – Beküldenek minket egy álig felfegyverzett gyík közé, majd minden gondolkodás nélkül szúrjuk ki, hogy kit kellene megölni és elvenni tőle a cuccot? – dühödött fel Jütter. – Ez cseppet sem egy átgondolt terv! Ha többen lennénk, legalább úgy tíz fő, akkor azt mondanám, hogy egye a fene, hajrá. De ez!
- Tisztelt Jameson tiszt. – mondta Duncan. – Igazat kell adjak Jütter szakaszvezetőnek, a terv már magában halva született. Négy ember képtelen lesz egy ekkora túlerőt feltartani, még abban az esetben is, hogy ha mind a négyünket nehézfegyverekkel látnak el. – mondta Duncan. – Az ophidianok köztudottan jobban ismerik a terepet mi nálunk, vexonusi katonáknál, a szemükkel is könnyedén észrevehetnek olyan sötétben, ahol az ember még az orráig sem látna. Nem hiszem, hogy ez a terv sikeresen végződhet, ha csak minket négyünket küldenek ki.
Jameson eligazító elcsitíttatta a két szakaszvezetőt, majd megszólalt:
- Nagyon jól tudom, hogy amire magukat kiküldik, az nem lesz egy egyszerű feladat. Ha a felső vezetésben lennék, sokkal jobban átgondoltattam volna ezt az apró tervet, amit a fejesek feldobtak maguk között, ám náluk van egy szabály: a statisztika csak egy számokból álló hologram halmaz. Számukra nem értékes négy darab emberi élet, eredetileg két embert küldtek volna erre.
- És kinek a javaslata volt négyre főre felemelni ezt az egészet?
- Nem tudom. – válaszolta Jameson. – Véleményem szerint ez a küldetés négyüknek egyfajta próbatétel, amolyan „mennyit bír a játékszer” dolog.
- Köztudott, hogy a katonákat eddig is csak játékszernek tekintették. – szólalt meg először Randal. Duncan most egyetértett vele.
Jameson nagy levegőt vett. Látszott, hogy pontosan ugyanazt a reakciót kapja válaszul a küldetésre, mint amire ő maga is számított. Várt egy percet, így szólt:
- A tervnek a részletes kitárgyalását egyenlőre holnapra teszem át. – mondta. – A holnapi időpont 1321, ugyanebben a teremben. Addig pedig próbáljanak valamennyire összeszokni, a küldetés fontossága érdekében ez lesz a fő támpontjuk: egymás.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Mystery World - Egy új világ

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kirigakure Shinobi Kódex
» Elhagyatott város
» Rikudou Sennin és a Chakra Eredete
» -= Masamune műhelye =-
» Teknősök Kódexe

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mystery World Szerepjáték :: Egyéb :: Fan Csarnok :: Fan Fiction-